Egyrészt iszonyatosan rossz emlék, másrészt pedig egy nagyon kényes téma… Harmadrészt pedig nem tudom mit fogtok rólam gondolni, így félve ütök le minden egyes betűt. De meg kell tennem! Nem csak magam miatt, hanem miattatok is, akik most úgy érzitek, vége az életeteknek!
Itt fekszel mellettem
Halkan szuszogsz, csend van, és Te olyan közel vagy hozzám, hogy szinte érzem az álmod. Nézlek és csodállak. Hihetetlen mennyire szeretlek. Soha, soha el nem múló érzés…
Két éve lassan, de talán most jött el annak az ideje, hogy tényleg velősen tudjak mesélni arról az időszakról, amit akkor nem boncoltam fel, nem veséztem ki, és nem tártam fel a barátaim és a nyilvánosság előtt. Sosem tagadtam. De csak nagyon távolról karcolgattam a felszínt, ha szóba került.
10 óra körül járt. Elhagytuk a kórházat, magunk mögött tudva az előző napok küzdelmeit, és beléptünk a lakásba, ahol azt hittük elkezdődik veled életünk legszebb időszaka. Sosem felejtem el, egy szürke plüss mackófüles pulcsiban tartottalak a karomban, és bár majdnem 30 fok volt, elnézted nekem, hogy kezdőként azt sem tudtam, mibe öltöztesselek. Te nem sírtál, egy percet sem.
Letettelek az ágyra, néztelek jobbról, néztelek balról, és neked szegeztem a kérdést.
– Na most mi lesz?
Nem jött válasz. Ott voltunk a gyönyörű lakásban, az otthonunkban, de még sosem éreztem magam ennyire elveszettnek, mint akkor. A szemedbe néztem és egyszerűen nem éreztem semmit.
Te egyre csak nőttél, napról napra kinyílt neked a világ, de valahogy nem tudtunk megbarátkozni.
Nem jöttünk ki jól. Nem tudtam, hogy érjek hozzád, mit mondjak neked, hogy tegyek veled jót. Te ezt érezted rajtam. Csak sírtál és sírtál, én pedig sírtam és sírtam. Miattad, de leginkább magam miatt. Kegyetlen ugye?
Okoltam, mindent és mindenkit, de leginkább téged.
Minek vagy itt? Minek kellett ez nekünk? Ki vagy Te? Mit akarsz tőlem? Nem vagyok erre felkészülve! Nem fog menni! Nem akarom, hogy itt legyél! Teher vagy, és kolonc! Egy betolakodó, aki tönkretette az életemet! Nem szerettelek!
A nagyi meglátta, hogy baj van. Tudta, hogy nem lesz ez így jó. És jött. Jönnie kellett.
Szerda délután a kanapén ültünk. Megetetett, pelenkázott, és elaltatott. Én képtelen voltam. Kijött a szobádból, és azt mondtam neki, potyogó könnyek között.
– Nekem ez a gyerek nem kell! A tiéd lehet, neveld fel te!
Komolyan gondoltam
Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a rám szakadt felelősséggel, és azzal a mérhetetlen szégyennel, amit a gondolataim miatt éreztem. Sosem tudtalak volna bántani, de biztos voltam abban, hogy Neked nem én vagyok a megfelelő személy. Nekem pedig nem Te.
Sosem féltem még senkitől ennyire, mint tőled. Nem tudtam enni, nem tudtam aludni, mert állandóan görcsben volt a gyomrom, és gombóc a torkomban. Minden reggel azt kívántam, bárcsak máshol ébrednék fel. És gyűlöltem, amivé váltam, és gyűlöltem élni is. Megszűnt a motiváció, a világ, megszűntem érezni és létezni.
Meg akartam halni.
Életet adtam a világ legtökéletesebb emberének, én pedig bármikor eldobtam volna az enyémet. Könyörögtem, és imádkoztam minden este, hogy csak ezt éljem túl, és legyen erőm, és kitartásom. Nem hozzád, magamhoz!
Te nem tehettél semmiről!
Jöttél, ártatlanul, mit sem sejtve, hogy ilyen anyát kapsz majd. Egy gyönyörű kisfiú, aki semmi mást nem akart, csak hogy szeressék…
Egy zokogó roncs voltam, aki teljesen kifordult magából. Az a nő nem én voltam, az én testem volt, de egy idegen torz lélek költözött bele. Fel kellett ismernem. Beteg vagyok. Segítség kellett. Nem csak szaksegítség, de súlyos önvizsgálat is. Nem értettem, hogy én, aki a világ egyik legpozitívabb embere voltam, hogy kerültem ilyen mélyre.
És időre intettem magam. Teltek a napok, hullottak a falevelek, és szépen lassan összeismerkedtünk. Hosszú út volt, de te újra és újra esélyt adtál nekem, és hittél bennem, hogy neked én leszek a legjobb! Sosem lehetek elég hálás neked. Felnőttem a feladathoz, és az Édesanyád lettem.
Igazi, teljes értékű Anyuka.
Ráeszméltem, hogy nem félek már tőled, nem rettegek, hogy elrontalak, és az életem részévé lettél. És akkor elöntött a szeretet. Nem számoltam vele, csak úgy hirtelen a semmiből rám zúdult, én pedig ontottam tovább feléd. Nem volt több kérdés, nem volt több könnycsepp. Csak egy nagy néma sóhaj, amivel magunk mögött hagytuk az egészet. Onnantól kezdve már csak Te voltál és én.
Most itt fekszel mellettem. Halkan szuszogsz, csend van, és Te olyan közel vagy hozzám, hogy szinte érzem az álmod. Nézlek és csodállak. Hihetetlen mennyire szeretlek, hihetetlen, hogy ez valaha másként volt…
Kedves Anyukatársam! Te, aki most úgy érzed vége az életednek.
Hidd el nekem a legmélyebbről jöttem vissza, de visszajöttem! Ez az átmeneti állapot nem tart örökké! Tudom, hogy fáj a lelked, a tested, és úgy érzed te vagy a világ legrosszabb édesanyja, de hidd el nem tehetsz róla! Bármennyire is kilátástalannak látod a helyzeted, nem fog örökké tartani! Ebben a csatában csak Te nyerhetsz, mert az Édesanyák győzelemre születtek!
Légy erős, kérj segítséget, és ne okold magad! Minden rendben lesz!