Én persze gratuláltam, de azért az ötödik ilyen monológ után már kezdtem egyre inkább rosszul érezni magam, hogy a hiba biztosan az “én készülékemben” van. Hogy lehet, hogy mindenki jól érzi magát és csak engem gyötör az, hogy nincs időm fogat mosni, úszik a lakás, és a férjemmel is alig beszélek, mert vagy ő alszik el, vagy én.
Zénó egy csoda.
Ezt szögezzük le. Imádjuk, szeretjük, mégis életem legnagyobb kihívása, hogy jó anyukája legyek. Egyik nap, amikor már nagyjából a fáradságom legmélyebb pontján voltam, eltört a mécses. Hulla voltam. Egy újabb pocakfájós sírógörcs közepette, a pohár is kiesett a kezemből, és már tényleg egy hajszál választott el attól, hogy azt mondjam. Kész! Én feladom!
Persze azonnal észhez tértem, hordozókendőbe tettem és elindultunk sétálni, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem. Zénó sírva, én pedig a könnyeimet törölgetve baktattunk utcáról utcára. Az egyik kapuhoz érve egy bácsi egyszer csak rám mosolygott, és átnyújtott egy szál rózsát. Hüppögve köszöntem meg, de akkor még nem sejtettem, hogy ez a szál virág lényegében megváltoztatja az egész anyasághoz való hozzáállásomat.
Hazaérve, amikor jobban szemügyre vettem az új szerzeményt, láttam, hogy oldalt egy pici bimbó kezd életre kelni. Milyen kis torz virág, gondoltam magamban. Le kellene vágni és csak utána vízbe tenni. Aztán ahogy egyre jobban vizslattam, úgy döntöttem nem bántom, inkább megvárom mi lesz a bimbóból. Vázába tettem és türelmesen figyeltem.
Ahogy teltek a napok, a virág fejlődni kezdett. Hétfőről keddre. Keddről szerdára, egyre csak nődögélt. Egyik nap aztán csak azt vettem észre, hogy gyönyörűen kivirágzott. Csak néztem, és egyszer csak leesett a tantusz. Türelem. Ez a kulcsa mindennek. Mert az új dolgokat csak alázattal, és kellő elfogadással lehet megélni. Ekkor értettem meg, hogy micsoda párhuzam van az anyaság és a rózsám között. Elfogadni, hogy bár a régi életünk is szép volt, most valami még jobb és még izgalmasabb következik.
Mint a rózsám, ami napról napra fejlődött és szépült. Én is így vagyok az anyává válással. Mert én egyszer s mindenkorra felelős lettem azért, akit megszelídítettem. Most, hogy olvasom ezeket a sorokat, nem tudnék mást elképzelni ide, mint a Kisherceg gondolatait.
És nem csak a rózsa miatt…
Már tudom, hogy mindenkinek nehéz, még ha nem is mondják ki. És nem kell szégyenkezni, ha néha sírunk vagy eszünkbe jut, hogy milyen jó is volt, amikor csak úgy elugrottunk moziba. Ez különbözteti meg az embereket a robotoktól. Hogy vannak érzéseink. Néha fáj mindenünk, néha a hátunk közepére sem kívánjuk az éjjeli etetést, de ettől nem vagyunk sem kevesebbek, sem rosszabb anyák.
Mióta így érzek, azóta képzeljétek Zénó kevesebbet sír. És abban is hiszek, hogy a Jó Isten nem véletlenül mutatott utat nekünk azon a délután. Mert akkor és ott valami végérvényesen megváltozott.
Felelős ember, szülő, de leginkább felnőtt lettem.