Posts By :

Mádai Vivien

Felébredni máshol

Felébredni máshol 1440 600 Mádai Vivien
Rengetegszer szóba került már a téma, de valahogy az ember olyan nehezen nyitja meg a szívét, ha erről van szó. A szülés utáni depresszióról. Van, akit csak hullámokban ér el, de akad olyan is, akit mindent elsöprő pusztító zuhatagként sodor magával. Én is a rabja lettem…

Egyrészt iszonyatosan rossz emlék, másrészt pedig egy nagyon kényes téma… Harmadrészt pedig nem tudom mit fogtok rólam gondolni, így félve ütök le minden egyes betűt. De meg kell tennem! Nem csak magam miatt, hanem miattatok is, akik most úgy érzitek, vége az életeteknek!

Itt fekszel mellettem

Halkan szuszogsz, csend van, és Te olyan közel vagy hozzám, hogy szinte érzem az álmod. Nézlek és csodállak. Hihetetlen mennyire szeretlek. Soha, soha el nem múló érzés…

Két éve lassan, de talán most jött el annak az ideje, hogy tényleg velősen tudjak mesélni arról az időszakról, amit akkor nem boncoltam fel, nem veséztem ki, és nem tártam fel a barátaim és a nyilvánosság előtt. Sosem tagadtam. De csak nagyon távolról karcolgattam a felszínt, ha szóba került.

10 óra körül járt. Elhagytuk a kórházat, magunk mögött tudva az előző napok küzdelmeit, és beléptünk a lakásba, ahol azt hittük elkezdődik veled életünk legszebb időszaka. Sosem felejtem el, egy szürke plüss mackófüles pulcsiban tartottalak a karomban, és bár majdnem 30 fok volt, elnézted nekem, hogy kezdőként azt sem tudtam, mibe öltöztesselek. Te nem sírtál, egy percet sem.

Letettelek az ágyra, néztelek jobbról, néztelek balról, és neked szegeztem a kérdést.
– Na most mi lesz?
Nem jött válasz. Ott voltunk a gyönyörű lakásban, az otthonunkban, de még sosem éreztem magam ennyire elveszettnek, mint akkor. A szemedbe néztem és egyszerűen nem éreztem semmit.

Te egyre csak nőttél, napról napra kinyílt neked a világ, de valahogy nem tudtunk megbarátkozni.

Nem jöttünk ki jól. Nem tudtam, hogy érjek hozzád, mit mondjak neked, hogy tegyek veled jót. Te ezt érezted rajtam. Csak sírtál és sírtál, én pedig sírtam és sírtam. Miattad, de leginkább magam miatt. Kegyetlen ugye?

Okoltam, mindent és mindenkit, de leginkább téged.

Minek vagy itt? Minek kellett ez nekünk? Ki vagy Te? Mit akarsz tőlem? Nem vagyok erre felkészülve! Nem fog menni! Nem akarom, hogy itt legyél! Teher vagy, és kolonc! Egy betolakodó, aki tönkretette az életemet! Nem szerettelek!

A nagyi meglátta, hogy baj van. Tudta, hogy nem lesz ez így jó. És jött. Jönnie kellett.

Szerda délután a kanapén ültünk. Megetetett, pelenkázott, és elaltatott. Én képtelen voltam. Kijött a szobádból, és azt mondtam neki, potyogó könnyek között.

– Nekem ez a gyerek nem kell! A tiéd lehet, neveld fel te!

Komolyan gondoltam

Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a rám szakadt felelősséggel, és azzal a mérhetetlen szégyennel, amit a gondolataim miatt éreztem. Sosem tudtalak volna bántani, de biztos voltam abban, hogy Neked nem én vagyok a megfelelő személy. Nekem pedig nem Te.

Sosem féltem még senkitől ennyire, mint tőled. Nem tudtam enni, nem tudtam aludni, mert állandóan görcsben volt a gyomrom, és gombóc a torkomban. Minden reggel azt kívántam, bárcsak máshol ébrednék fel. És gyűlöltem, amivé váltam, és gyűlöltem élni is. Megszűnt a motiváció, a világ, megszűntem érezni és létezni.
Meg akartam halni.

Életet adtam a világ legtökéletesebb emberének, én pedig bármikor eldobtam volna az enyémet. Könyörögtem, és imádkoztam minden este, hogy csak ezt éljem túl, és legyen erőm, és kitartásom. Nem hozzád, magamhoz!

Te nem tehettél semmiről!

Jöttél, ártatlanul, mit sem sejtve, hogy ilyen anyát kapsz majd. Egy gyönyörű kisfiú, aki semmi mást nem akart, csak hogy szeressék…

Egy zokogó roncs voltam, aki teljesen kifordult magából. Az a nő nem én voltam, az én testem volt, de egy idegen torz lélek költözött bele. Fel kellett ismernem. Beteg vagyok. Segítség kellett. Nem csak szaksegítség, de súlyos önvizsgálat is. Nem értettem, hogy én, aki a világ egyik legpozitívabb embere voltam, hogy kerültem ilyen mélyre.

És időre intettem magam. Teltek a napok, hullottak a falevelek, és szépen lassan összeismerkedtünk. Hosszú út volt, de te újra és újra esélyt adtál nekem, és hittél bennem, hogy neked én leszek a legjobb! Sosem lehetek elég hálás neked. Felnőttem a feladathoz, és az Édesanyád lettem.

Igazi, teljes értékű Anyuka.

Ráeszméltem, hogy nem félek már tőled, nem rettegek, hogy elrontalak, és az életem részévé lettél. És akkor elöntött a szeretet. Nem számoltam vele, csak úgy hirtelen a semmiből rám zúdult, én pedig ontottam tovább feléd. Nem volt több kérdés, nem volt több könnycsepp. Csak egy nagy néma sóhaj, amivel magunk mögött hagytuk az egészet. Onnantól kezdve már csak Te voltál és én.

Most itt fekszel mellettem. Halkan szuszogsz, csend van, és Te olyan közel vagy hozzám, hogy szinte érzem az álmod. Nézlek és csodállak. Hihetetlen mennyire szeretlek, hihetetlen, hogy ez valaha másként volt…

Kedves Anyukatársam! Te, aki most úgy érzed vége az életednek.

Hidd el nekem a legmélyebbről jöttem vissza, de visszajöttem! Ez az átmeneti állapot nem tart örökké! Tudom, hogy fáj a lelked, a tested, és úgy érzed te vagy a világ legrosszabb édesanyja, de hidd el nem tehetsz róla! Bármennyire is kilátástalannak látod a helyzeted, nem fog örökké tartani! Ebben a csatában csak Te nyerhetsz, mert az Édesanyák győzelemre születtek!

Légy erős, kérj segítséget, és ne okold magad! Minden rendben lesz!

A La Mome történet

A La Mome történet 1440 600 Mádai Vivien

Hol volt hol nem volt volt egyszer egy történet.

Valahogy így szokták kezdeni a meséket…

A La Mome története is valahogy így indulna, annyi változással, hogy a mi mesénk nagyon hamar ezer és ezer felé ágazna, hisz annyi minden történt velünk az elmúlt másfél évben.
Ez a bejegyzés több okból született. Elsőként szeretnék köszönetet mondani Nektek, hogy itt vagytok velünk. Rengeteg levelet kapok tőletek, amiben leírjátok mennyire jó a La Mome mamifórum, mennyi segítséget kaptok ott, és köszönitek, hogy részesei lehettek.

Na most! Tisztázzunk valamit!

Ez a fórum miattatok ilyen, tőletek működik, és értetek van. Én csak létrehoztam. De tényleg! Két kattintás volt az egész. 🙂

Viccet félretéve, igazából én vagyok hálás nektek, tulajdonképpen ezer dolog miatt.

Tőletek tudom milyen a háromnapos láz kiütése, van ötletem arra, mit főzzek, ha kb. két alapanyag van otthon, és tudom mikor van leárazás a Gap gyerekrészlegén. Túlzás nélkül a mindennapjaim része lett ez a kis csapat, és előbb fordulok hozzátok, mint bármelyik szakértőhöz.

Nem lehetek elég hálás Nektek, és a csoporton belül is pár embernek. Horner Erikának például, aki admintársamként rászánja a napjait, és kordinálja a történéseket, óriási súlyt levéve ezzel a vállamról. A MomCsinak, ( Heninek, Cseninek, Juditnak, Virágoknak, Patríciának, Erikának ), akik, mint a sas figyelnek és jeleznek, ha történés van. Hihetetlenek vagytok! 🙂

És nem lehetek elég hálás Wolf Esztinek, a blog másik alapítójának, akivel együtt kezdtünk neki ennek a szuper kalandnak. Ott volt a kezdeti lépéseknél, az ötleteknél és a megvalósításnál is. Az élet azonban új és új lehetőséget hoz, ami más távlatokat nyit meg az ember előtt. Ilyen lehetőségeket vétek kihagyni, Eszti pedig teljes mértékben megtalálta magát a divat területén, ami egyrészt nagyon jól áll neki, másrészt pedig borzasztó időigényes. Így közös megegyezéssel úgy döntöttünk, külön utakon folytatjuk, békében szeretetben.

Éppen ezért, és ehhez kapcsolódva, egy másik bejelentéssel is tartozom.

Sokat agyaltam, osztottam szoroztam, és úgy döntöttem, ha nem akarok lassan a sok munka miatt elvált asszony lenni, segítség kell. 🙂

A segítség pedig két lábon érkezett, egy kivételes ember személyében.

Ismerjétek meg Bodnár Vivient, aki szintén “elvakult” fórum tag, La Mome rajongó, két gyermekes anya robot, aki teljes erőbedobással lett a csapat tagja. Lelkesedése, racionális gondolkodása, és lényeglátása párját ritkítja. Tökéletesen kiegészíti majd az én hiányosságaimat. Szuper ember, higgyétek el nekem, igazi La Mome anyuka. Vivihez is nyugodtan forduljatok mostantól bizalommal, bármiben szívesen segít nektek.

A La Mome-ot második gyerekemként szeretem, ( vagyis harmadik, mert néha a férjemet sorolom a kettes számúnak ), és tényleg szívem – lelkem, nappalom, és éjszakáim vannak benne.

És még mennyi lesz…

Húú, ha tudnátok… Mert nagy terveink vannak! Több írónk is lesz, új rovatokkal bővülünk, és megpróbálunk még izgalmasabb tartalmakkal szórakoztatni titeket, a reggeli kávé mellé. ( Amit szigorúan csendben, nyugodt körülmények között tud mindenki elfogyasztani. Na persze. 🙂 De bízunk benne, hogy legalább az este végére sikerül befejezni a reggeli olvasmányt, vagy legalább elfogyasztani a kávét. Már az is fél siker lenne. )

Számos program, esemény, és szolgáltatás van készülőben, amiről hamarosan Ti is értesülni fogtok. Nem fogtok unatkozni az egyszer biztos… Na nem mintha, most annyira ráérne bárki… 🙂

Izgatottan várjuk a közös munkát, a találkákat veletek, bár sokan már személyesen is ismertek minket, találkoztunk egy egy adás-vétel során, esetleg összefutottunk a Mamitalálkozón. De vagytok olyanok is, akikkel csak virtuális keretek között tartjuk a kapcsolatot, de szinte olyan, mintha már ezer éve barátok lennénk… Hihetetlen ereje van ennek a közösségnek…

Mert ilyen a La Mome.
Mindegy hogy szoptatsz vagy sem, fővárosi vagy vidéki vagy, kék vagy zöld a hajad, itt anyabarátokra lelsz! Tartsatok velünk a jövőben is, mert tudjátok, “Együtt könnyebb”!

La Mome csapat

Vivi&Vivi

Nyílt levél az Anyukámhoz! Egy baba naplója

Nyílt levél az Anyukámhoz! Egy baba naplója 1440 600 Mádai Vivien

Drága Mami, Anya, vagy néha csak Mam’!

Oké-oké, még nem vagyok a szavak embere, de hát mit vártok tőlem? 15 hónapos vagyok, – persze egy zseni -, de azért csak nem lövöm el az összes patronom ilyen fiatalon. Meg akarom várni, amíg összepisilitek magatokat az örömtől, amikor kimondom AUTÓ. Milyen egyszerűek a felnőttek, TE JÓ ÉG.

Szóval most figyelj rám, mert beszélnünk kell. Mint baba a felnőttel. És igen, jobb lesz ha most elteszed a telefonod, lejössz az instáról, és leülsz szépen a szőnyegre. Mami, fontos mondanivalóm van. Nem kertelek, kimondom.

Az, hogy egy élő zombi vagy, nem az én hibám. Hogy is gondolod, hisz én csak egy ártatlan, tökéletes, tévedhetetlen baba vagyok. De elárulok egy titkot. Nem is a Tied… Ez átmeneti állapot.

Hidd el, nekem sem könnyű.

Fel kell kelnem reggel, elindítani a napot, pedig egész éjjel nem aludtam, mert azon voltam, hogy téged szórakoztassalak, meg apát, és a szomszédokat. Jó, az egész házat. Szóval az ébredés, az egész napos játék, a Sütifaló, a Tanulóasztal, meg a sok borzadály, amit összevásároltok nekem, kimerítő. Jófejek vagytok, de tényleg nem kellene. Ezerszer elsírtam már, hogy beérem egy konnektorral, egy lakáskulccsal, meg egy fiókkal. Nem értem miért töritek magatokat.

Nézzük csak egy napomat. Játszom, eszem, aztán alszom. Aztán kezdem újra. El tudjátok képzelni mennyit kivesz az emberből? És mindennap ugyanez a menetrend. Én megértem, hogy fáradtak vagytok, de mit szóljak én? A kisbabák élete sem fenékig tejfel. Van róla fogalmatok mennyi energia kitalálni, hogy éppen milyen rosszaságot csináljak? Vagy hogy, hogyan juttassam le a borsófőzeléket a lehető leghamarabb a padlóra? És mit tegyek, ha a karjaidban érzem magam a legjobban? Onnan látok mindent, és ott vagy hozzám a legközelebb. Nehéz vagyok na, de hát az élet sem könnyű. És néha csak úgy nyafogok, mert kedvem van. Tudom, hogy ez idegesít téged a legjobban. De hát nem tudok mit tenni, csinálnom kell, mert van, hogy nekem is rossz napom van. Mondjuk azért, mert nem aludtam egész éjjel.

De Mami, tegnap láttam valamit.

Valamit, amit igyekeztél titkolni, mert hiába gondolod, hogy – egyik fülemen be, a másikon ki-, azért én mindennel tökéletesen tisztában vagyok. Láttam, ahogy beosonsz a fürdőszobába, és hallottam, hogy kikiáltod nekem : – Máris jövök kicsim, és játszunk tovább.

Nem csuktad be az ajtót. Sosem szoktad. Szeretek veled menni a WC-re. Biztonságban érzem magam, és tök vicces letekerni az egész WC papírt, amíg pisilsz. Szeretem, hogy oda is magaddal viszel. De most nem vittél. Egyedül mentél. És olyat tettél, amit előtte még sosem. Apró léptekkel közelebb merészkedtem, és egyszer csak megláttalak. Sírtál. Ott álltál a kádnak támaszkodva és potyogtak a könnyeid. Hirtelen észrevettél, megtörölted a szemed, és az égig emeltél.

Mami, én tudom, hogy fáradt vagy, és kimerült.

De hidd el, én nem haragszom rád ezért. Te erőn felül próbálkozol, teszel, és küzdesz. Ételt adsz, játszol velem, simogatsz, megölelsz ha fáj valamim. És mindig ott vagy, ha szükségem van rád. De azt is tudom, hogy te is ember vagy. Persze elsősorban Anyuka, az én csodálatos Anyukám, de Nő is vagy. És ettől nem foszthatod meg magad. Nem fogok megharagudni, ha néha a Nagyi vigyázz rám, vagy Apa. Mondjuk inkább legyen a Nagyi, mert ott aztán patakokban folyik a csoki…

Tudom, hogy néha szükséged van pihenésre, ezért ígérem, teszek egy kísérletet ezzel az “éjszakai átalvós” dologgal is. Nem tudom miért csinálnak olyan nagy dolgot ebből a szülők. Mindegyik gyerek tudja, csak maximum nem akarja. Na és? Csak hidd el, egyszerűen annyi érdekes dolog forog a fejemben. Kivel osszam meg, ha nem veled. Próbálkozom az evéssel is, de a brokkoli, a répa, meg az a szörnyűség, amit ti felnőttek csak tökfőzeléknek hívtok, egyszerűen felháborító. Hát mi vagyok én, valami takarmány állat? De rendben csak a Te kedvedért igyekezni fogok. Igyekezni úgy a pólóm alá rejteni, hogy ne vedd észre. 😊

Akkor sem fogok neheztelni, ha délután lefekszel velem aludni egy kicsit, és nem mosogatsz. Nekem így is tetszik a lakás. A káosz pedig úgyis a zsenik rendje. Ezt ugye nem kell magyaráznom.

Látom ám néha, hogy majdnem elbóbiskolsz a vonatpálya építése közben, de muszáj, hogy nyúzzalak egy kicsit, ettől érzem igazán, hogy velem vagy.

Láttam a régi fotókat is. Ott virítanak a falon. Nézem a csodálatos utazásaitokat apával. Fiatalok voltatok és szabadok. Akkor még nem voltam veletek, de ígérem nem kell erről lemondanod. Pár év és együtt mehetünk, az lesz ám az igazi kaland…
Mami, nem kell, hogy lelkiismeret-furdalásod legyen.

Nem vagy rossz Anya! Tényleg. Őszintén.

Nyugodtan menjetek néha moziba, vagy vacsorázni. Vagy csak szaladj el fodrászhoz.

Hidd el kérlek, Te tökéletes vagy. Tökéletes Anyuka. Tökéletes Felnőtt. Tökéletes Nő. Nekem biztosan. Kérlek ne feledkezz meg magadról. Ha te jól vagy, akkor vagyok boldog igazán én is. Egy óra nem a világ…

Tudod, én itt leszek… Itt várok rád…

A te türelmes Kisfiad

A kötéltáncos

A kötéltáncos 1440 600 Mádai Vivien

Vannak napok amikor minden annyira könnyű.

Jól eszik a gyerek, süt a nap, csak kétszer kelt éjjel, nem a földön aludtam, nagyot sétáltunk, és a postán is simán sorra kerültünk.
 
És vannak napok, amikor minden annyira pocsék! Nagy P-vel! Jó igazából sz@rt akartam írni. 🙂
Amikor mindenki rosszul aludt, amikor a gyerek földre dobta az ételt, amit egy órán keresztül főztem, amikor semmi játék nem köti le, amikor fél óráig állok sorban a Sparban az üvöltő 1 évesemmel, és a kutya nem enged előre.
 
Nem akarok panaszkodni, vagy sajnáltatni magam. Hálás vagyok az életemért. Erős nőnek tartom magam. És azzal is tisztában vagyok, hogy másnak sokkal nagyobb problémái vannak, mint nekem/nekünk. Teljesen őszintén szégyellem is magam ilyenkor, és talán ez az, ami leginkább motivál a nehezebb napokon.
De emberből vagyok. Anyából. És néha azt kell mondanom, elfáradtam…
 
Türelmetlen vagyok, kialvatlan és ideges. Amikor már minden baj, mindenki idegesít, és a legkisebb hiszti is arra késztet, hogy most azonnal költözzek el erről a bolygóról.
Kimondom, mert ki kell mondanom.
 

Olyan jó lenne néha egy kis szünet.

Csak egy pár óra csendben, nyugalomban. És most kérem NE hördüljenek fel azok, akiknek szent meggyőződése, hogy amikor alszik a gyerek, akkor pihenjek. Kérdem én! Ki fogja összeszedni a Lego-t és szőnyegbe taposott ropit? Hát nem az egerek sajnos…
 
Ha van is segítségem, nem az újságot lapozgatom, hanem a család egyéb dolgait intézem, vagy dolgozom.
Szóval tényleg, de tényleg szerelmes vagyok a gyerekembe, de néha úgy érzem én vagyok a világ legrosszabb “kötéltáncosa”. Eljött a pont, hogy be kell lássam, irtó béna vagyok ebben a gyerek – karrier összeegyeztetős dologban. Én azt hittem ez is sima liba lesz. Na MOST hördüljön fel, a – “micsoda naiv kis hülye ez” csoport. 🙂 Nem főállásba mentem vissza a felnőtt világba, de próbálom továbbvinni azt, amiért az egyetemi éveimben is keményen harcoltam.
 
És itt ez a blog. Az én kis terápiám, ahol egy kicsit magam lehetek, és ahol kiírhatom a lelkemből azt, ami bánt. Szeretem, nagyon szeretem, de bárcsak többet tudnék vele foglalkozni. Van, hogy nap végén csak bambulok magam elé, mint aki csak testben van ott, de lélekben inkább már alszik. Néha fáj mindenem, és amikor a csatatérre pillantok, azt érzem nem megy… Van, hogy csak görgetem magam előtt a teendőket, és már azt sem tudom, mi az, amit már megcsináltam, és mi az, ami még hátra van.

És nincs tovább, elveszítem az egyensúlyomat a képzeletbeli kötelemen, és zuhanni kezdek… Nincs erőm, már nem küzdök ellene, csak hogy hagyom, hogy megtörténjen… Mert kell.

Mert néha szükségem van rá.

Mert ér néha feltenni a kezemet és azt mondani, valaki segítsen…
Ér kimondani azt, ami bánt.
Ér pár óra szünetet kérni, amíg összerakom a széthullott darabkáimat.
Ér néha bemenni a mosdóba, és hasmenést tettetni azért, hogy egyedül legyek.
Ér fáradt embernek lenni.
Ér fáradt anyának lenni.
 
Néha rám tör a félelem… Elég jó vagyok a feladathoz? Elég jól csinálom? És ha nem, hogy kellene?  Hogy mondjam el, hogy néha úgy érzem lezuhanok?… És akkor, amikor, amikor már “minden kötél szakad”, amikor azt érzem, mindjárt földet érek, akkor megtörténik a csoda. Valaki észreveszi a mélyrepülésem, és rögtön a segítségemre siet. Valaki, aki szintén járt már a magasban, és tudja milyen odafent. Egy másik anya, egy barát…
 
Egy támasz, aki a legnagyobb hidegvérrel egyszer csak felismeri a helyzetet, gyorsan kinyitja a védőhálóját, és elkap… Támogat, biztat, és a legfontosabb, megerősít. Megerősít abban, hogy mindent jól csinálok…
Mert történjen bármi, zuhanjak bármekkorát, nincs mitől félnem.
 
Anya vagyok. És egy Anya mindig visszamászik a kötélre.

Miattad

Miattad 1440 600 Mádai Vivien

Miattad tudom, hogy simán lehet állva aludni.

Sőt ülve, bevásárlás alatt, de még evés közben is.

Miattad tudom, hogy egy instant levessel is túl lehet élni a napot.

Miattad tudom, hogy a romantikus este tökéletesen kimeríti a kajarendelős-filmbe belealvós-fürdés nélküli lefekvés fogalmát.

Miattad tudom, hogy rosszabb napokon a szépségápolás, a körömvágás, arcmosás, sarokreszelés háromszögre koncentrálódik. Jobb napokon társul hozzá, a babakeksz kifésülése a hajból.

Miattad tudom, hogy van az a fáradsági szint, amikor már a bevásárlókocsit is ringatom.

Miattad tudom, hogy “Szóljon a dal gyorsan, lassan, magasan, vagy mély hangon!” vagy, hogy, “Bogyó és Babóca, ha kisüt a napocska” az anyák idegösszeomlásának himnusza.

Miattad tudom, hogy ezeket CD-ket a ballagásodon rituális keretek között el fogom égetni!

Miattad tudom, hogy az alvás…

Ahhh, az alvást inkább hagyjuk. Te sem alszol éjjel és én sem… Ne is firtassuk…

Miattad tudom, hogy a szülés utáni első DM látogatás, olyan volt, mintha Disneylandben lettem volna.

Miattad tudom, hogy a szoptatás utáni még 15 perc tejlefejés, az a baba Monopoly veszteglője.

Miattad tudom, hogy a gyógyszerész bácsi új kocsija, abból a tömérdek pénzből van, amit a hasfájás elleni gyógyszereidre költöttünk.

Miattad tudom, hogy akkor sem érnék a házimunka végére, ha egy nap 48 órából állna.

De azt is tudom, hogy minden porszívózásnál többet ér az, hogy együtt játszunk.

Miattad tudom, hogy popsitörlő, pelenka, cumi, pótcumi, alvókendő, cumisüveg, fertőtlenítő kendő, rágóka, és plüssállat nélkül elindulni valahova, nagyobb kihívás mint bármelyik Survivor évad döntője.

Miattad tudom, hogy az összes játszótéren napszemüvegben ülő anyuka, valójában alszik a babakocsi mellet.

Miattad tudom, hogy simán lehet úgy pisilni, hogy közben  érdeklődve figyelsz egy nyuszival kezedben. Sőt, nélküled már magányosnak is érzem magam!

Miattad tudom, hogy apa elfér az ágyon, a baba elfér az ágyon, a mama elfér a földön.

De…

Miattad tudom azt is, hogy az életünk csak most lett igazán teljes.

Miattad tudom, hogy minden fájdalom, sírás és könnycsepp megéri, ha téged nevetni látlak.

Miattad tudom, hogy rácsodálkozni veled a kavicsra az úton, vagy a csigabiga házára egyátalán nem időpocsékolás.

Miattad tudom, hogy bár nem szabad, azért mégiscsak nagyon vicces, amikor összekenjünk a hajunkat paradicsomos tésztával.

Miattad tudom, hogy nincs annál jobb, amikor mi hárman együtt bohóckodunk az ágyban.

Miattad tudom, hogy megéri azon nevetni, hogy kiszeded az összes virágföldet és aztán komótosan belehemperegsz, mert potyogó könnyekkel fogom mesélni neked, ha felnősz.

Miattad tudom, hogy a nap legszebb pillanata, amikor reggel ránk mosolyogsz, és azt mondod : Ham-ham!

Miattad tudom, hogy a legnagyobb boldogság, az hogy gyermekünk lett.

Mert minden jó dolog, ami az életben történt velünk, az miattad van…

Isten éltessen drága Kisfiam!

 

A virrasztó anyák himnusza

A virrasztó anyák himnusza 1440 600 Mádai Vivien

Mi virrasztó Anyák, akik szívvel-lélekkel kelünk éjjel a gyerekhez, pedig már az utolsó utáni tartalékunkat emésztjük fel.

Mi, akik minden este remegő gyomorral fekszünk le, fejünkben a kérdéssel, hogy ma vajon hányszor robog a “zombi járat.”

Mi, akik rezzenéstelen mosollyal tudjuk végighallgatni a másik Anya panaszkodását, hogy Rozi már megint 10-ig aludt reggel, milyen lusta álommanó. És bármennyire is akarjuk, nem küldjük el a búsba, csak titkosan irigyeljük és utáljuk.

Mi, akik minden reggel karikás szemmel főzzük meg a kávé helyett a kutyakaját, és mosunk fogat tusfürdővel.

Mi, akik minden nap erőt veszünk magunkon, és vidáman tologatjuk a játékvonatot úgy, hogy közben lenyeljük az ásítást.

Mi, akik már hatszor átrendeztük a szobát, cseréltünk matracot, bemérettük a lakást, és hívtunk ördögűzőt.

Mi, akik inkább nem megyünk esti programra, mert tudjuk hogy másnap több a járulékos költsége.

Mi, akik éjjel sóvárogva nézzük a füldugóval alvó, nyálcsorgató férjünket. És nem ütjük meg…

Mi, akik bár oda vagyunk a gyerekünkért, szívesen odaadnánk egy éjszakára egy bentlakásos otthonba.

Mi, akiket meg lehetett hülyíteni azzal, hogy a gyerek majd egy éves kora után átalussza az éjszakát.

Mi, akik éjjel csapkodunk, toporzékolunk, és verjük a fejüket a párnába, hogy már megint kelni kell.

Mi, akik ezután a legnagyobb nyugalommal súgjuk a babánknak, hogy – Nyugodj meg Kincsem, semmi baj! (Persze ezt magunknak szánjuk leginkább.)

Mi, akik kínunkban magunk közé vettük a gyereket, mert már nem bírtuk tovább hallgatni az üvöltését.

Mi, akik annyira megszívtuk, hogy ott is felkel.

Mi, akik fénysebességgel vagyunk a kiságy mellett.

Mi, akiknek kék-zöld a testünk, mert annyiszor mentünk neki hajnalban az ajtófélfának.

Mi, akik minden egyes “nyugodalmas jóéjszakát” elköszönés után, hangosan felnevetünk.

Mi, akik hiszünk abban, hogy ez lesz az az este, amikor majd alszik.

Mi, akik nevetve meséljük, hogy nem bánjuk ám a virrasztást, örülünk hogy ennyire ragaszkodnak.

Mi, akik ezzel óriásit kamuzunk. 🙂

Mi, akik már reménytelenek vagyunk, fáradtak, és elkeseredettek, mégis imádjuk a gyerekünket.

Mi, virrasztó anyák…

Mi hősök vagyunk!

 

A testem szülés után. Feketén fehéren…

A testem szülés után. Feketén fehéren… 1440 600 Mádai Vivien

Mádai Vivien vagyok 25 éves anyuka és igen, nekem is vannak striák a testemen.

Amikor szülés után hazajöttem, kisebb gondom is nagyobb volt, minthogy azzal foglalkozzak, hogy nézek ki. Etettem, altattam pelenkáztam, és húztam a strigulákat a falon, hogy mikor lesz már vége a gyermekágyi időszaknak.

Teltek a napok, fogytak a tápszerek, és fogytam én is rendesen, – leginkább a stressztől.

De bárki kérdezte, mit tettem, csak azt tudtam mondani, – Annyira paráztam, hogy mindent jól csináljak, hogy elfelejtettem enni!

Olvadtak a kilók viszonylag gyorsan, jött is egy két cikk, hogy Mádai lefogyott megint, csak éppen a ruhám alá nem láttak. Valóban elkezdtem fogyni, csak azt nem vettem számításba, hogy ennek a rohamos súlycsökkenésnek nagy böjtje lesz. Szóval,  egy csodás márciusi napon belenéztem a tükörbe, és villámcsapásként ért a felismerés, hogy lóg a fenekem, és a hasamból rétest lehet hajtogatni a vasárnapi ebédhez. Vannak olyan anyukák, akik kockahassal és csillogó frizurával jönnek ki a szülőszobából, hogy megmutassák ország világnak, hogy bizony így is lehet. És biztosan lehet úgy is, bár nem tudom milyen áldozatok árán…

Lövésem sincs, tényleg le a kalappal előttük…

Emlékszem, én totál hullán, hálóingben, vastag kardigánban, bundacsizmában slattyogtam ki, mondván minden mindegy, csak húzzunk már innen…

25 éves, még nagyon fiatal, azoknak mind mázlija van, mert hamar visszamegy minden! – Mondogatják.

Hát igen, a nagy többségnek…De nem nekem…

Oké, vannak anyák, akiknek fél év után sakkozni lehet a hasukon, de..  mi van azokkal, akik egyszerűen csak későn szültek vagy éppen nem álltak sorban akkor, amikor a “tutijólakarokkinézniszülésutánegyhónappal” géneket osztogatták? Azokkal, akik egy év vagy két év elteltével még mindig nem nyerték vissza a régi tükörképüket?

Amikor elmegyek fürdeni este, látom a testemen a kis nyomokat, amik mind arra emlékeztetnek, hogy világra hoztam egy szuszogó gombócot a másik szobában. Ilyenkor minden titkos pecsétet imádok magamon, mert tudom, hogy ezek mind mind bizonyítékok. A küzdelem jelei.

Néha pedig, amikor felpróbálom a tavalyi fürdőruhámat, és egy rozmár mosolyog vissza rám pöttyös bikiniben, na akkor rám tör a sírhatnék …

Szóval nehéz ez…

Mert nem titok, nő vagyok, jókora hiúsággal, így van igényem arra, hogy a férjem szépnek lásson. Az utóbbi hetekben fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy kell tennem magamért.

Sportolni kezdtem, és kipróbáltam egy Body After Baby kezelést is, amik nyilván nem mindig nyújtanak száz százalékos eredményt, de próba szinten miért ne kísérletezzen az ember. Hisz én is szeretem csinosnak érezni magam a strandon, vagy szájhúzás nélkül felvenni egy passzosabb nadrágot. Vannak megoldások, lehetőségek, de még mindig tartom azt, hogy alapvetően szeretnem kell magamat, a lelkemet.

Voltam 75 kiló, voltam 49 is! Van XS- es ruhám, van L-es. Ettem csak salátát, ettem napi három pizzát is… De ugyanaz a nő voltam mindig. Aki ismer tudja, hogy állandóan küzdöttem a súlyommal, de sosem érdekelt ki mit mond, az sem ha anorexiásnak neveztek és az sem ha dagadt bálnának. Mindig nevettem ezen, és lazán fogtam fel, mert őszintén, jobb dolgom is volt, mint ismeretlen emberek kritikáit analizálni.

A blogunk indulásánál azt ecseteltük, hogy tudunk anyák feleségek és nők maradni. De akkor a kutya nem gondolta volna, hogy ez ekkora meló.

Jó Maminak, fitt feleségnek, mindig ráérő barátnak lenni iszonyat nagy kihívás… Én számtalanszor belebukom, anyukám szerint azért mert mindent egyszerre akarok. Igaza van, mert én tényleg olyan ember vagyok, aki rögtön csinál mindent egyszerre. De most, hogy látom, hogy ez így nem fog menni, újratervezem a dolgokat. Szóval igen nem vagyok még a régi formában, de elkezdtem dolgozni rajta. Vagy sikerül vagy nem…

Egyszerűen csak azért mert mindenki más típus. Én ilyen vagyok. Van egy kis narancsbőröm, pár striám, frissen leszedett anyajegy hegem, és rétes pocakom.

Lehet tenni érte, hogy kicsit szebb legyen, vagy esztétikusabb. Én is dolgozom rajta, de a lényeg úgysem ez.

Egy csodát már úgyis megcsináltunk!

A többi pedig másodlagos… 

Aranyapa

Aranyapa 1440 600 Mádai Vivien

Rengeteget meséltem már Nektek arról, hogyan zajlottak az első hónapok a kislurkómmal, és hogy miként bukdácsoltam a friss anyaság ingoványos talaján. Nem tagadom, ebben az időszakban hajlamos voltam megfeledkezni minden másról a kisfiamon és magamon kívül. Na jó, a magammal való foglalkozás nagyjából kimerült abban, hogy rendeltem a netről egy új mackónadrágot.

Most, hogy túl vagyunk a kezdeti időszakon, megpróbálok egy pár percre kiugrani a mókuskerékből és kívülről szemlélni az elmúlt hónapok eseményeit. Lássuk csak.

Férjek száma 1, Babák száma 1, Felszedett kilók száma…

Na, itt hagytam abba a nagy összegzést…

És egyszer csak beugrott! Állandóan arról mesélek, hogy Én, hogy éltem meg az első heteket, hogy Én, nem aludtam/alszom, és hogy Én, hogy érzem magam. De mi van azzal az emberrel, akinek legalább ennyire nehéz, és rögös útja volt, hogy megbarátkozzon egy teljesen új helyzettel, azzal, hogy férfiből apa lett.

Röviden a love story-nk: lassan két éve a strandon összetalálkozott a tekintetünk, és onnantól beindult a gépezet. Rá négy hónappal már együtt ábrándoztunk a kanapén, a hasamat simogatva, és az utónévkönyvet tanulmányozva. Aki ismer, az tudja, hogy nem szoktam sokat teketóriázni, de ez még nekem is gyors volt. Aztán szép lassan összeszoktunk a gondolattal, hogy egy család leszünk, és minél többször eszükbe jutott annál boldogabbak voltunk.

Volt már, hogy úgy éreztétek, hogy valakivel fél szavakból is értitek egymást? Hogy bármennyire is ciki, de mindkettőtök szerint Demjén Rózsinak jó számai vannak, és abban is egyetértettetek,  hogy a  a rádióban levágni a Paradise City végét, a világ  legszemetebb dolga. Na, én tökéletes rózsaszín cukormázban úsztam és úszom a mai napig, amikor a férjemre gondolok. Én már komolyan azt hittem, hogy valóban igaz az elmélet, miszerint manapság könnyebb liftbalesetben meghalni, mint normális pasit találni. És akkor jött Ő.

Udvarias, vicces, és őrülten jóképű volt.

Csodásan voltunk, akkor is, ha utaztunk, és akkor is, ha csak ropiért ugrottunk ki a budaörsi Auchan-be este zárás előtt. Mert szerinte ott a legfrissebb a Nógrádi. Amikor kiderült, hogy fiút várok elképzelésem sem volt, hogyan fogok, két férfinak helyet szorítani a szívemben. Ma pedig már olyan egyértelmű, mintha mindig így lett volna. Mi anyák, feleségek, nők hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy milyen nehéz lehet a változás egy férfinak is. Komolyan elgondolkodtam, hogy a férjem vajon, hogy éli meg, hogy hirtelen egy teljesen új életbe csöppent.

Más a reggel, más az éjjel, tulajdonképpen minden más lett. Hogy illeszkedik bele szegénykém egy babaközpontú mókuskerékbe? Hogy fogadja azt, hogy most már nem ő az első? Mit érez akkor, amikor olvassa azokat az SMS-eket, hogy egyél valami vacsorát útközben, mert éppen fürdetek, és nem lesz időm sütni-főzni. Vagy, hogy hulla fáradt vagyok, most mosd el a cumisüveget Te!

Hirtelen egy biztos pozícióból, egy villámcsapásra a másodiknak lenni, szörnyű érzés lehet. Főleg egy büszke férfinak. Sosem panaszkodik… Soha. Egy kérdés nélkül megtesz mindent, amire megkérem. Na jó, kivéve az éjszakai felkelést, mert szerinte azt nem lehet túlélni. Ilyenkor mosolyogva azért közlöm, hogy -Nézd csak, én négy hónapja csinálom, de még itt vagyok 🙂

De elpakol, ha már nem bírom a hajtást, három órán át köröz a babakocsival a hegyen, hogy egy kicsit legyen időm magamra. Bár ilyenkor elfog a lelkiismeret furdalás és utánuk megyek, és persze mindig megállapítjuk, hogy ennek így pont semmi értelme, de mindegy, mert legalább együtt vagyunk.

Emlékszem, az elején szinte meg se merte fogni a picit, és bármikor, amikor sírni kezdett, kétségbeesetten nézett rám, hogy most mit kellene csinálni. Arról nem is beszélve, hogy Ő kikötötte, hogy ha ott merem neki hagyni, akárcsak negyed órára, ne lepődjek meg, ha lemegy a mélygarázsba, mert neki fogalma sincs mit kell kezdeni egy síró babával. Mintha nekem lett volna…

Félt. De legalább nem tagadta…

Aztán teltek múltak a hónapok, és egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre jobban összebarátkoznak. Kézbe vette, puszilgatta, csiklandozta, Zénó pedig felfedezte, hogy van egy apukája.

Én imádtam, és imádom a mai napig minden percét, amikor Ők cinkosan egymásra néznek… Ez amolyan pasis összetartozás, amit mi nők sosem fogunk megérteni. De talán így van ez jól. És most így hónapok távlatából, igazán azt tudom Nektek mondani, hogy a világ legjobb apukája a társam. Azt hiszem, sosem gondoltam bele igazán, milyen lesz az életünk Zénóval. Mi annyira jól működünk ketten, – bátran mondhatom az életünk minden területén -, hogy ezt megtörni akkori fejünkkel vétek lett volna… Aztán az élet máshogy hozta, hála a Jó Istennek!

Tudom, hogy egy apukának is legalább annyira nehéz, mint egy édesanyának, csak nem mondják. Van így is elég bajunk. És abban is biztos vagyok, hogy az én férjem nem vár mást csak egy kis hálát, és néha garnélás spagettit. Én pedig soha nem tudom eléggé megköszönni neki azt a rengeteg kitartást, türelmet, szeretetet, amit nap, mint nap kapunk. Ő Zénó papája, a férjem, és egyben legjobb barátom.

 

Az álomkommandó

Az álomkommandó 1440 600 Mádai Vivien

Adott egy üvöltő kisbaba.

Adott egy szűnni nem akaró hasfájás. És adott három balek, akik arra esküdtek fel, hogy mindent bevetve megpróbálják megoldani a megoldhatatlan problémát.

Engedjétek meg, hogy bemutassam kicsiny csapatunk tagjait. Elsőként anyukámat, akinek a karjai a 4. óra után is olyan biztonsággal ringatják Zénót, hogy én csak pislogok, persze csak fél szemmel, mert a másikkal már alszom a fáradtságtól. A férjemet, aki hordozókendővel, mint páncéllal áll startra készen, amikor már minden kötél szakad. És ott vagyok én, az anyuka, akinek jobb kezében általában cumi, a balban pedig a létező összes hasfájás elleni szer.

Nos, ez a kis egylet azért jött létre, mert Zénó este 8-tól éjfélig sajnos felesküdött arra, hogy az utca összes kisbabájánál, kutyájánál és vitatkozó szomszédjánál hangosabb lesz.  Anyukák, tegyük a szívünkre a kezünket! Ez valami elviselhetetlen!…  Egyrészt a szíved szakad meg érte, másrészt forrongsz a dühtől, hogy nem tudsz rajta segíteni.

A házunk már úgy néz ki, mint egy komplett patika, a beszélgetéseink pedig nagyjából három szóban merülnek ki: Espumisan, Biogaia, és Infacol.

A műsor nagyjából ugyanaz.

Az esti fürdés, és egy kis huncutkodás után, egyszer csak nyugtalan lesz, és görcsösen el kezd sírni. Na, ilyenkor a frász kerülget, ugyanis ez az, az időpont, amikorra nekem is elfogynak a tartalékaim, és a legenerváltabb vagyok. Szóval nem fogok hazudni, általában a brigádból én dőlök ki elsőként, hol magamtól, hol a brigádvezető, anyukám utasítására, aki aludni küld, mondván egy óra múlva úgyis kelnem kell.

Ilyenkor szomorúan elkullogok, persze teljesen feleslegesen ugyanis a síró baba hallatán és a gyomorgörcs fojtogató érzésétől esélytelen, hogy bármennyit is pihenjek. Így fél óra múlva általában újra csatlakozom, és konstatálom, hogy nyugaton a helyzet változatlan. Mit mondjak. Az idegbajomat az sem csillapítja igazán, hogy a férjem hasznosabbnál hasznosabb kérdésekkel bombáz a legnagyobb krízis közepén. Példának okáért. -De miért sír?- De mitől fáj a hasa? – De kakilt ma már?… Ilyenkor persze eldurran az agyam, és a minden anyuka által jól ismert mondattal szerelem le, úgy, hogy közben szikrát szór a szemem, és majd szét vet a méreg.

-FOGALMAM SINCS, SZÍVEM! HIDD EL, HA TUDNÁM, MEGOLDANÁM!

Na, ez az a pont, amikor anyukám őt is elküldi aludni 🙂 Ketten maradtunk tehát a fronton, és persze még mindig csak tizenegy óra. Általában éjfélig tart a “móka”. Lehetetlen megmondani miért, de amint tizenkettőt üt az óra, mintha elvágták volna. Volt hasfájás, nincs hasfájás.

De addig persze, küzdünk tovább. Kézről kézre adjuk, cipeljük, szeretgetjük, énekelünk neki. Utóbbin komolyan elgondolkoztam, hogy lehet többet ártok, mint használok a “fantasztikus” dalaimmal, mert mintha csak ettől is idegesebb lenne. Megjegyzem, megértem, hogy nem nagy élmény nyolcadszor meghallgatni a Boci Boci-t egy botfülűtől. Úgyhogy effajta próbálkozásomat hamar feladtam, Zénó és az egész család szerencséjére.:)

Szóval hasfájás ide, hasfájás oda még nem adtuk fel teljesen a reményt, hogy megtaláljuk a megoldást. Továbbra is járom a patikákat, imádkozom esténként, és bizakodom abban, hogy napról napra könnyebb lesz a picinek. És persze úgy várom az éjfélt, mint a Messiást. Ekkor ugyanis a kis kommandó maradék két tagja zombiként zuhan be az ágyba, és nem telik bele egy perc már nem a sírástól, hanem a horkolástól zeng a ház.

Tehát amikor valaki megkérdezi, hogy megy az anyaság, töredelmesen bevallom neki, hogy küzdelmesen.

Szerencsés vagyok, hogy itt van mellettem a családom, elképzelni sem tudom mi lenne velem nélkülük, és mélyen tisztelem azokat, akik egyedül indulnak neki a hasfájós estéknek.

Tényleg igaz, hogy ezt csak kellő türelemmel lehet túlélni, és nyugtasson mindenkit a tudat, – ahogy engem is -, hogy 3 hónapos korára elmúlik. Szuper. Az már csak 2 hónap, 61 nap, és 1464 óra.

De ki számolja…

 

Az én rózsám

Az én rózsám 1440 600 Mádai Vivien

Én persze gratuláltam, de azért az ötödik ilyen monológ után már kezdtem egyre inkább rosszul érezni magam, hogy a hiba biztosan az “én készülékemben” van. Hogy lehet, hogy mindenki jól érzi magát és csak engem gyötör az, hogy nincs időm fogat mosni, úszik a lakás, és a férjemmel is alig beszélek, mert vagy ő alszik el, vagy én.

Zénó egy csoda.

Ezt szögezzük le. Imádjuk, szeretjük, mégis életem legnagyobb kihívása, hogy jó anyukája legyek. Egyik nap, amikor már nagyjából a fáradságom legmélyebb pontján voltam, eltört a mécses. Hulla voltam. Egy újabb pocakfájós sírógörcs közepette, a pohár is kiesett a kezemből, és már tényleg egy hajszál választott el attól, hogy azt mondjam. Kész! Én feladom!

Persze azonnal észhez tértem, hordozókendőbe tettem és elindultunk sétálni, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem. Zénó sírva, én pedig a könnyeimet törölgetve baktattunk utcáról utcára. Az egyik kapuhoz érve egy bácsi egyszer csak rám mosolygott, és átnyújtott egy szál rózsát. Hüppögve köszöntem meg, de akkor még nem sejtettem, hogy ez a szál virág lényegében megváltoztatja az egész anyasághoz való hozzáállásomat.

Hazaérve, amikor jobban szemügyre vettem az új szerzeményt, láttam, hogy oldalt egy pici bimbó kezd életre kelni. Milyen kis torz virág, gondoltam magamban. Le kellene vágni és csak utána vízbe tenni. Aztán ahogy egyre jobban vizslattam, úgy döntöttem nem bántom, inkább megvárom mi lesz a bimbóból. Vázába tettem és türelmesen figyeltem.

Ahogy teltek a napok, a virág fejlődni kezdett. Hétfőről keddre. Keddről szerdára, egyre csak nődögélt. Egyik nap aztán csak azt vettem észre,  hogy gyönyörűen kivirágzott. Csak néztem, és egyszer csak leesett a tantusz. Türelem. Ez a kulcsa mindennek. Mert az új dolgokat csak alázattal, és kellő elfogadással lehet megélni. Ekkor értettem meg, hogy micsoda párhuzam van az anyaság és a rózsám között. Elfogadni, hogy bár a régi életünk is szép volt, most valami még jobb és még izgalmasabb következik.

Mint a rózsám, ami napról napra fejlődött és szépült. Én is így vagyok az anyává válással. Mert én egyszer s mindenkorra felelős lettem azért, akit megszelídítettem. Most, hogy olvasom ezeket a sorokat, nem tudnék mást elképzelni ide, mint a Kisherceg gondolatait.

És nem csak a rózsa miatt…

Már tudom, hogy mindenkinek nehéz, még ha nem is mondják ki. És nem kell szégyenkezni, ha néha sírunk vagy eszünkbe jut, hogy milyen jó is volt, amikor csak úgy elugrottunk moziba. Ez különbözteti meg az embereket a robotoktól. Hogy vannak érzéseink. Néha fáj mindenünk, néha a hátunk közepére sem kívánjuk az éjjeli etetést, de ettől nem vagyunk sem kevesebbek, sem rosszabb anyák.

Mióta így érzek, azóta képzeljétek Zénó kevesebbet sír. És abban is hiszek, hogy a Jó Isten nem véletlenül mutatott utat nekünk azon a délután. Mert akkor és ott valami végérvényesen megváltozott.

Felelős ember, szülő, de leginkább felnőtt lettem.

Send this to a friend