Aranyapa

Rengeteget meséltem már Nektek arról, hogyan zajlottak az első hónapok a kislurkómmal, és hogy miként bukdácsoltam a friss anyaság ingoványos talaján. Nem tagadom, ebben az időszakban hajlamos voltam megfeledkezni minden másról a kisfiamon és magamon kívül. Na jó, a magammal való foglalkozás nagyjából kimerült abban, hogy rendeltem a netről egy új mackónadrágot.

Most, hogy túl vagyunk a kezdeti időszakon, megpróbálok egy pár percre kiugrani a mókuskerékből és kívülről szemlélni az elmúlt hónapok eseményeit. Lássuk csak.

Férjek száma 1, Babák száma 1, Felszedett kilók száma…

Na, itt hagytam abba a nagy összegzést…

És egyszer csak beugrott! Állandóan arról mesélek, hogy Én, hogy éltem meg az első heteket, hogy Én, nem aludtam/alszom, és hogy Én, hogy érzem magam. De mi van azzal az emberrel, akinek legalább ennyire nehéz, és rögös útja volt, hogy megbarátkozzon egy teljesen új helyzettel, azzal, hogy férfiből apa lett.

Röviden a love story-nk: lassan két éve a strandon összetalálkozott a tekintetünk, és onnantól beindult a gépezet. Rá négy hónappal már együtt ábrándoztunk a kanapén, a hasamat simogatva, és az utónévkönyvet tanulmányozva. Aki ismer, az tudja, hogy nem szoktam sokat teketóriázni, de ez még nekem is gyors volt. Aztán szép lassan összeszoktunk a gondolattal, hogy egy család leszünk, és minél többször eszükbe jutott annál boldogabbak voltunk.

Volt már, hogy úgy éreztétek, hogy valakivel fél szavakból is értitek egymást? Hogy bármennyire is ciki, de mindkettőtök szerint Demjén Rózsinak jó számai vannak, és abban is egyetértettetek,  hogy a  a rádióban levágni a Paradise City végét, a világ  legszemetebb dolga. Na, én tökéletes rózsaszín cukormázban úsztam és úszom a mai napig, amikor a férjemre gondolok. Én már komolyan azt hittem, hogy valóban igaz az elmélet, miszerint manapság könnyebb liftbalesetben meghalni, mint normális pasit találni. És akkor jött Ő.

Udvarias, vicces, és őrülten jóképű volt.

Csodásan voltunk, akkor is, ha utaztunk, és akkor is, ha csak ropiért ugrottunk ki a budaörsi Auchan-be este zárás előtt. Mert szerinte ott a legfrissebb a Nógrádi. Amikor kiderült, hogy fiút várok elképzelésem sem volt, hogyan fogok, két férfinak helyet szorítani a szívemben. Ma pedig már olyan egyértelmű, mintha mindig így lett volna. Mi anyák, feleségek, nők hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy milyen nehéz lehet a változás egy férfinak is. Komolyan elgondolkodtam, hogy a férjem vajon, hogy éli meg, hogy hirtelen egy teljesen új életbe csöppent.

Más a reggel, más az éjjel, tulajdonképpen minden más lett. Hogy illeszkedik bele szegénykém egy babaközpontú mókuskerékbe? Hogy fogadja azt, hogy most már nem ő az első? Mit érez akkor, amikor olvassa azokat az SMS-eket, hogy egyél valami vacsorát útközben, mert éppen fürdetek, és nem lesz időm sütni-főzni. Vagy, hogy hulla fáradt vagyok, most mosd el a cumisüveget Te!

Hirtelen egy biztos pozícióból, egy villámcsapásra a másodiknak lenni, szörnyű érzés lehet. Főleg egy büszke férfinak. Sosem panaszkodik… Soha. Egy kérdés nélkül megtesz mindent, amire megkérem. Na jó, kivéve az éjszakai felkelést, mert szerinte azt nem lehet túlélni. Ilyenkor mosolyogva azért közlöm, hogy -Nézd csak, én négy hónapja csinálom, de még itt vagyok 🙂

De elpakol, ha már nem bírom a hajtást, három órán át köröz a babakocsival a hegyen, hogy egy kicsit legyen időm magamra. Bár ilyenkor elfog a lelkiismeret furdalás és utánuk megyek, és persze mindig megállapítjuk, hogy ennek így pont semmi értelme, de mindegy, mert legalább együtt vagyunk.

Emlékszem, az elején szinte meg se merte fogni a picit, és bármikor, amikor sírni kezdett, kétségbeesetten nézett rám, hogy most mit kellene csinálni. Arról nem is beszélve, hogy Ő kikötötte, hogy ha ott merem neki hagyni, akárcsak negyed órára, ne lepődjek meg, ha lemegy a mélygarázsba, mert neki fogalma sincs mit kell kezdeni egy síró babával. Mintha nekem lett volna…

Félt. De legalább nem tagadta…

Aztán teltek múltak a hónapok, és egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre jobban összebarátkoznak. Kézbe vette, puszilgatta, csiklandozta, Zénó pedig felfedezte, hogy van egy apukája.

Én imádtam, és imádom a mai napig minden percét, amikor Ők cinkosan egymásra néznek… Ez amolyan pasis összetartozás, amit mi nők sosem fogunk megérteni. De talán így van ez jól. És most így hónapok távlatából, igazán azt tudom Nektek mondani, hogy a világ legjobb apukája a társam. Azt hiszem, sosem gondoltam bele igazán, milyen lesz az életünk Zénóval. Mi annyira jól működünk ketten, – bátran mondhatom az életünk minden területén -, hogy ezt megtörni akkori fejünkkel vétek lett volna… Aztán az élet máshogy hozta, hála a Jó Istennek!

Tudom, hogy egy apukának is legalább annyira nehéz, mint egy édesanyának, csak nem mondják. Van így is elég bajunk. És abban is biztos vagyok, hogy az én férjem nem vár mást csak egy kis hálát, és néha garnélás spagettit. Én pedig soha nem tudom eléggé megköszönni neki azt a rengeteg kitartást, türelmet, szeretetet, amit nap, mint nap kapunk. Ő Zénó papája, a férjem, és egyben legjobb barátom.

 

Share via
Scroll to Top
Send this to a friend