Adott egy üvöltő kisbaba.
Adott egy szűnni nem akaró hasfájás. És adott három balek, akik arra esküdtek fel, hogy mindent bevetve megpróbálják megoldani a megoldhatatlan problémát.
Engedjétek meg, hogy bemutassam kicsiny csapatunk tagjait. Elsőként anyukámat, akinek a karjai a 4. óra után is olyan biztonsággal ringatják Zénót, hogy én csak pislogok, persze csak fél szemmel, mert a másikkal már alszom a fáradtságtól. A férjemet, aki hordozókendővel, mint páncéllal áll startra készen, amikor már minden kötél szakad. És ott vagyok én, az anyuka, akinek jobb kezében általában cumi, a balban pedig a létező összes hasfájás elleni szer.
Nos, ez a kis egylet azért jött létre, mert Zénó este 8-tól éjfélig sajnos felesküdött arra, hogy az utca összes kisbabájánál, kutyájánál és vitatkozó szomszédjánál hangosabb lesz. Anyukák, tegyük a szívünkre a kezünket! Ez valami elviselhetetlen!… Egyrészt a szíved szakad meg érte, másrészt forrongsz a dühtől, hogy nem tudsz rajta segíteni.
A házunk már úgy néz ki, mint egy komplett patika, a beszélgetéseink pedig nagyjából három szóban merülnek ki: Espumisan, Biogaia, és Infacol.
A műsor nagyjából ugyanaz.
Az esti fürdés, és egy kis huncutkodás után, egyszer csak nyugtalan lesz, és görcsösen el kezd sírni. Na, ilyenkor a frász kerülget, ugyanis ez az, az időpont, amikorra nekem is elfogynak a tartalékaim, és a legenerváltabb vagyok. Szóval nem fogok hazudni, általában a brigádból én dőlök ki elsőként, hol magamtól, hol a brigádvezető, anyukám utasítására, aki aludni küld, mondván egy óra múlva úgyis kelnem kell.
Ilyenkor szomorúan elkullogok, persze teljesen feleslegesen ugyanis a síró baba hallatán és a gyomorgörcs fojtogató érzésétől esélytelen, hogy bármennyit is pihenjek. Így fél óra múlva általában újra csatlakozom, és konstatálom, hogy nyugaton a helyzet változatlan. Mit mondjak. Az idegbajomat az sem csillapítja igazán, hogy a férjem hasznosabbnál hasznosabb kérdésekkel bombáz a legnagyobb krízis közepén. Példának okáért. -De miért sír?- De mitől fáj a hasa? – De kakilt ma már?… Ilyenkor persze eldurran az agyam, és a minden anyuka által jól ismert mondattal szerelem le, úgy, hogy közben szikrát szór a szemem, és majd szét vet a méreg.
-FOGALMAM SINCS, SZÍVEM! HIDD EL, HA TUDNÁM, MEGOLDANÁM!
Na, ez az a pont, amikor anyukám őt is elküldi aludni Ketten maradtunk tehát a fronton, és persze még mindig csak tizenegy óra. Általában éjfélig tart a “móka”. Lehetetlen megmondani miért, de amint tizenkettőt üt az óra, mintha elvágták volna. Volt hasfájás, nincs hasfájás.
De addig persze, küzdünk tovább. Kézről kézre adjuk, cipeljük, szeretgetjük, énekelünk neki. Utóbbin komolyan elgondolkoztam, hogy lehet többet ártok, mint használok a “fantasztikus” dalaimmal, mert mintha csak ettől is idegesebb lenne. Megjegyzem, megértem, hogy nem nagy élmény nyolcadszor meghallgatni a Boci Boci-t egy botfülűtől. Úgyhogy effajta próbálkozásomat hamar feladtam, Zénó és az egész család szerencséjére.:)
Szóval hasfájás ide, hasfájás oda még nem adtuk fel teljesen a reményt, hogy megtaláljuk a megoldást. Továbbra is járom a patikákat, imádkozom esténként, és bizakodom abban, hogy napról napra könnyebb lesz a picinek. És persze úgy várom az éjfélt, mint a Messiást. Ekkor ugyanis a kis kommandó maradék két tagja zombiként zuhan be az ágyba, és nem telik bele egy perc már nem a sírástól, hanem a horkolástól zeng a ház.
Tehát amikor valaki megkérdezi, hogy megy az anyaság, töredelmesen bevallom neki, hogy küzdelmesen.
Szerencsés vagyok, hogy itt van mellettem a családom, elképzelni sem tudom mi lenne velem nélkülük, és mélyen tisztelem azokat, akik egyedül indulnak neki a hasfájós estéknek.
Tényleg igaz, hogy ezt csak kellő türelemmel lehet túlélni, és nyugtasson mindenkit a tudat, – ahogy engem is -, hogy 3 hónapos korára elmúlik. Szuper. Az már csak 2 hónap, 61 nap, és 1464 óra.
De ki számolja…