A kötéltáncos

A kötéltáncos

A kötéltáncos 1440 600 Mádai Vivien

Vannak napok amikor minden annyira könnyű.

Jól eszik a gyerek, süt a nap, csak kétszer kelt éjjel, nem a földön aludtam, nagyot sétáltunk, és a postán is simán sorra kerültünk.
 
És vannak napok, amikor minden annyira pocsék! Nagy P-vel! Jó igazából sz@rt akartam írni. 🙂
Amikor mindenki rosszul aludt, amikor a gyerek földre dobta az ételt, amit egy órán keresztül főztem, amikor semmi játék nem köti le, amikor fél óráig állok sorban a Sparban az üvöltő 1 évesemmel, és a kutya nem enged előre.
 
Nem akarok panaszkodni, vagy sajnáltatni magam. Hálás vagyok az életemért. Erős nőnek tartom magam. És azzal is tisztában vagyok, hogy másnak sokkal nagyobb problémái vannak, mint nekem/nekünk. Teljesen őszintén szégyellem is magam ilyenkor, és talán ez az, ami leginkább motivál a nehezebb napokon.
De emberből vagyok. Anyából. És néha azt kell mondanom, elfáradtam…
 
Türelmetlen vagyok, kialvatlan és ideges. Amikor már minden baj, mindenki idegesít, és a legkisebb hiszti is arra késztet, hogy most azonnal költözzek el erről a bolygóról.
Kimondom, mert ki kell mondanom.
 

Olyan jó lenne néha egy kis szünet.

Csak egy pár óra csendben, nyugalomban. És most kérem NE hördüljenek fel azok, akiknek szent meggyőződése, hogy amikor alszik a gyerek, akkor pihenjek. Kérdem én! Ki fogja összeszedni a Lego-t és szőnyegbe taposott ropit? Hát nem az egerek sajnos…
 
Ha van is segítségem, nem az újságot lapozgatom, hanem a család egyéb dolgait intézem, vagy dolgozom.
Szóval tényleg, de tényleg szerelmes vagyok a gyerekembe, de néha úgy érzem én vagyok a világ legrosszabb “kötéltáncosa”. Eljött a pont, hogy be kell lássam, irtó béna vagyok ebben a gyerek – karrier összeegyeztetős dologban. Én azt hittem ez is sima liba lesz. Na MOST hördüljön fel, a – “micsoda naiv kis hülye ez” csoport. 🙂 Nem főállásba mentem vissza a felnőtt világba, de próbálom továbbvinni azt, amiért az egyetemi éveimben is keményen harcoltam.
 
És itt ez a blog. Az én kis terápiám, ahol egy kicsit magam lehetek, és ahol kiírhatom a lelkemből azt, ami bánt. Szeretem, nagyon szeretem, de bárcsak többet tudnék vele foglalkozni. Van, hogy nap végén csak bambulok magam elé, mint aki csak testben van ott, de lélekben inkább már alszik. Néha fáj mindenem, és amikor a csatatérre pillantok, azt érzem nem megy… Van, hogy csak görgetem magam előtt a teendőket, és már azt sem tudom, mi az, amit már megcsináltam, és mi az, ami még hátra van.

És nincs tovább, elveszítem az egyensúlyomat a képzeletbeli kötelemen, és zuhanni kezdek… Nincs erőm, már nem küzdök ellene, csak hogy hagyom, hogy megtörténjen… Mert kell.

Mert néha szükségem van rá.

Mert ér néha feltenni a kezemet és azt mondani, valaki segítsen…
Ér kimondani azt, ami bánt.
Ér pár óra szünetet kérni, amíg összerakom a széthullott darabkáimat.
Ér néha bemenni a mosdóba, és hasmenést tettetni azért, hogy egyedül legyek.
Ér fáradt embernek lenni.
Ér fáradt anyának lenni.
 
Néha rám tör a félelem… Elég jó vagyok a feladathoz? Elég jól csinálom? És ha nem, hogy kellene?  Hogy mondjam el, hogy néha úgy érzem lezuhanok?… És akkor, amikor, amikor már “minden kötél szakad”, amikor azt érzem, mindjárt földet érek, akkor megtörténik a csoda. Valaki észreveszi a mélyrepülésem, és rögtön a segítségemre siet. Valaki, aki szintén járt már a magasban, és tudja milyen odafent. Egy másik anya, egy barát…
 
Egy támasz, aki a legnagyobb hidegvérrel egyszer csak felismeri a helyzetet, gyorsan kinyitja a védőhálóját, és elkap… Támogat, biztat, és a legfontosabb, megerősít. Megerősít abban, hogy mindent jól csinálok…
Mert történjen bármi, zuhanjak bármekkorát, nincs mitől félnem.
 
Anya vagyok. És egy Anya mindig visszamászik a kötélre.
Share via
Send this to a friend