Felnőttem

Karácsony közeledtével egyre többször eszembe jut a gyerekkorom. Egy panelház 9. emeletén laktunk, amikor éjszaka az ablakhoz lopózva megláttam Apukámat, amint a karácsonyi ajándékokat hozza fel a kocsiból. Barbie házat kaptam, szétnyithatósat, lehajtós ággyal. Barbie autónk is volt. Különös érzéssel töltött el immár felnőttként ugyanezen játékokat az üzletben felfedezni – csillagászati árakért. A gyerekkorom egy része ilyen drága lett – valójában azonban számomra értékkel fel nem becsülhető. Rám törtek az emlékek.
Az volt az első karácsony, hogy tudtam, Anyuék bújtak a Jézuska szerepébe.
És valamilyen kettős érzéssel tölt el, hogy idén többedszerre most én leszek ebben a szerepben.

Az idei karácsony lesz az eddigi legkülönlegesebb. Igazi lesz! A lányom izgatottan várja a Jézuskát és olyan bájos dolog a bőrébe bújni. Már most hallom az öröm-sikítását, amint meglátja majd, mit hozott neki a Jézuska. Nagyon izgalmas volt vásárolni, csomagolni, készülődni, lakást dekorálni, sütit sütni…

Szeretnék újra gyerek lenni. Szeretnék újra a kilencedik emeleti lakásunkban aludni a cicás ágyneműben, pörögni a forgószékkel, órarendet ragasztani az íróasztalra, tolltartót berakni, a spánielünket simizni és körbe ülni a vasárnapi asztalt, ami roskadásig volt ebéddel. Hiányzik, ahogy iskola előtt az Öcsém reggel kisgyerekként leült az asztalhoz kakaós csigát enni, ahogy Apu szendvicset készített nekünk – mindig volt benne kígyóuborka, ennek az illata a mai napig a gyerekkoromat idézi. Anyu reggelenként egy szilvakék köntösben itta a kávét az asztalnál, Nivea illatú volt az arca. Emlékszem, az autóban úgy csettegett a rágóval, hogy nem tudtam megkülönböztetni az index hangjától. A húgommal jókat szoktunk mókázni a Frakkon. Egyszer kaptam tőle egy piros pöttyös bögrét, mert Szerénkének is olyan volt.

Hiányzik a gyerekkorom.

Bevallom, néha jól esne, ha még gyerek lehetnék. Ne kövezzetek meg, de jól esne, ha valaki nekem is elkészítené a reggelit, kiszolgálna, lesné minden kívánságomat, aludhatnék fél 10-ig és nem lenne gondom semmire. Ha valaki este elmosogatna és elpakolna helyettem, főzne és takarítana. Furcsa érzések ezek, mert bizony, hiába vágyakozik a lelkem utána kb 10 másodpercig, senkinek nem adnám át a mostani helyemet. Egy nő, egy családanya a tűzhely őrzője, az otthon melegének megteremtője. Mi tesszük a lakást otthonná, az ételt vacsorává, a családot egységgé. Rohadt sok meló és felelősség ez. Jól esik, ha megdícsérik a főztöm, jól esik, ha az óvónénik megemlítik a jó illatú gyerekruhát, jól esik, hogy emögött a végeláthatatlan lista mögött én állhatok, hogy tőlem függ a család. Ugyanakkor baromi fárasztó rendben tartani az otthont, főzni, menedzselni egy család életét. Nagyon tele tud lenni a tököm, bevallom. Néha unom huszadszorra felsöpörni a konyhát, kidobni a pizzás dobozt, kitakarítani a fogkrémes mosdókagylót, wc-t sikálni, szemetest súrolni. Nem büdös a munka, mert voltam szobalány, ez nem cifraság. Csak néha jó lenne, ha megcsinálná helyettem valaki. Ugyanakkor senkinek nem engedném, mert az nem olyan, ahogy én csinálom. Most akkor, hogy is van ez?

Fiatal koromban ki nem szarta le, ha az ágy mellé dobtam le a ruhámat, ott hagytam a joghurtos dobozt, csipszes zacskót és a pizzás kartont még csak be sem csuktuk, mert “jólvanazúgy, majd holnap”. Jó volt a függetlenség, a szabadság. Jó volt heti 4x hamburgerezni, bizsut venni, a 30. körömlakkra beruházni és magunkat egy esti pina coladaval megajándékozni.
Tényleg jó volt szabadabban élni.

Valóban jobb volt?

Most viszont felelősek vagyunk két kicsi életért, akiknek jó példát kell mutatnunk. Mert folyamatosan megfigyelnek minket. Tanítjuk nekik az illemet, a pazarlás elkerülését, a dolgok megbecsülését és értékelését. A lányom veszettül tud örülni egy db lila hajguminak, egy kis szelet csokinak, de tegnap pl megköszönte nekem, hogy neki van anyukája, apukája és tesója. Vacsora után elpakol maga után. Mert ezt látja, ezt tanítjuk.
Szülőnek lenni a legszebb hivatás, az élet legnagyobb ajándéka.

Azt akarom, hogy a gyerekeim is olyan meleg otthonban nőjjenek fel, mint mi a tesóimmal. Akarom, hogy boldog, szeretettel teli gyerekkoruk legyen, hogy tudják, felnőtt korukban is jöhetnek hozzánk akárcsak egy puszira, vagy ölelésre. Büszke vagyok, hogy ez megadathatik.

Mindig nyitva áll előttetek az ajtó.
Sz&D, szeretlek titeket.

Szerzőről.

Gál Dóra
Szerzőnek 22 cikke van
Tudj meg többet Gál Dóra

Sziasztok!

Anyaságom említésre méltó pillanait/tapasztalatait/néhány kedves történetét szeretném Veletek megosztani nyíltan és őszintén, a kendőzetlen igazságokkal együtt. Egy-két bejegyzésemet viszont vidám hangnemben írom, hogy a káoszos napok között is legyen egy kis móka és kacagás. Ugyanakkor úgy érzem, komolyan is kell foglalkozni anyai lelkünkkel, hiszen mindannyian egy eddig ismeretlen világba csöppenve idegenként álltunk az újdonsült érzések, félelmek előtt.
30 éves vagyok, két kis szöszi boldog, büszke anyukája.
Nagy örömmel tölt el, hogy egy ilyen szuper közösségnek blogolhatok és remélem, Ti is hasonló érzésekkel olvassátok majd a történeteimet.
Szeretettel,
Dóri

Szólj hozzá

Rólunk

Az oldalunk azért indult, hogy megosszuk Veletek, hogyan tudunk a kislurkók mellett is teljesértékű barátok feleségek és elsősorban Nők lenni.

Közelgő események