Rémálomból valóság. Mennyországból pokol. Várakozásból reménykedés. Avagy a koraszülés

Tudtam, hogy benne van a pakliban, hogy az ikrek hamarabb érkeznek a világra, mint egyke társaik. A terhességem első pillanatától tisztában voltam a dologgal, és szinte tényként kezeltem, hogy a fiúk nem fognak a 40. hét végéig a hasamban heverészni. Később tudtam, hogy a betöltött 37. hét utáni napokban programozott császárral fognak megszületni, tehát 3 héttel hamarabb a vártnál. Titkon egy picit örültem is neki, hogy majdnem egy hónappal kevesebb lesz a teher, és amikor már igazán nehéz lenne velük bent, már kint lesznek. Erre készültünk, ehhez igazítottunk mindent. Azóta tudom, hogy a gyermekes lét nem ennyire egyszerű. Tervezni majdnem hogy lehetetlen. Ezt már a 32. terhességi hetemen be is bizonyították.

Egy pénteki nap volt. Aznap töltöttem be a 32. hetet, még 5-6 hetem volt hátra a programozott császárig. Az utolsó munkanapom volt. Nagyon vártam a végét, mert tudtam, hogy másnaptól jön az idill. Egyedül, otthon a csendben, nyugiban. Semmi stressz, olvasok, zenét hallgatok, megnézem 2538x a Micsoda nőt és nyugodtan felkészülök arra, amire nem lehet: a babáim érkezésére. Hazafelé gurultam a dugóban a Budakeszi úton amikor egyre jobban fájt a derekam. Nem fájt erősen, csak folyamatosan. Gondoltam, megint valami újabb dolog, ami a terhességgel jön elő, pedig direkt használtam hastartó pántot, hogy kíméljem a gerincem. Végre hazaértem. A derékfájás konstans volt. Mondtam a férjemnek, hogy majd biztos elmúlik, de nem fekszem le, anyukámnak szülinapja van, menjünk el tortáért és köszöntsük fel. Jól bezabáltam a feketeerdőből, majd hazafelé beírtam egy fórumra (akkor még nem volt La Mome), hogy más is észlelt-e ilyesmit. Azonnal jöttek a válaszok, hogy sok anyukánál így indult be a szülés. Az orvosomat nem értem el, ezért bementünk a klinikára, hátha mondanak valamit. Megvizsgáltak és közölték, hogy fájásaim vannak, beindult a szülés.

Micsoda??? Milyen szülés??? Milyen fájások?? Látja, hogy éppen mosolygok? Ilyenkor nem üvölteni kellene? Én tuti nem szülök most, ez valami félreértés.

Még csomagot sem hoztam, csak úgy benéztem ide. Nem szülni. Hahó! Nekem még van 5 hetem minimum! Elnézték a naptárat. Ahogy ezeket a dolgokat mondtam vagy gondoltam (igazából nem is tudom, nem igazán érzékeltem a valóságot) kaptam egy visszatartó alkoholos injekciót. Értsd: tömény alkoholt vénásan. 2 másodperc alatt jobb állapotba kerültem, mint bármelyik buliban azelőtt. De sajnos hamar felébredtem a mámorból és pokol legmélyebb zugaiba érkeztem. Bár a szülést sikerült visszatartani, ami nagyon jó hír, de innen én már nem mehetek haza, csak babákkal. Szigorú fekvés. Felvittek egy sivár szobába, kaptam egy szovjet megszállásból megmaradt vaságyat és jóccakát… A lehető legrosszabb dolog, ami egy anyával történhet, a bezártság, egyedüllét és kilátástalanság. Sírtam, amikor nem látták, aggódtam, sajnáltam magam. Nagyon rossz állapotban voltam, de ezt persze nem mutattam senkinek, hiszen itt most nem én vagyok fontos, hanem a két kis csöppség a hasamban. Nekik minden nap számít, amit még az anyaméhben töltenek. Két hét eltelt, amikor felcsillant a remény, hogy hétvégére hazamehetek. Végre. A saját ágyamban alhatok, és nem kelt fel senki hajnali 5-kor hogy lázat mérjen – ezt a mai napig nem értem… 1. nem voltam lázas, minek mérik? 2. miért nem hagynak aludni egy kismamát hajnalban? – . A hazamenetel helyett azonban vérzésre ébredtem pont a 34. hét kezdetén. Tudtam, hogy itt az idő, szülni fogok. Hívtam a férjemet, majd Hadas Krisztát végül a nővért, hogy gáz van. Mire megvizsgáltak, már fájásaim voltak. Irány a műtő, sürgősségi császár. De még csak 34 hetesek. Nyugodjon meg anyuka, sima ügy. Megnyugodtam. Hoztak-vittek, megszúrtak, lekötöttek, bekentek, ideraktak, odaraktak, majd közölték, hogy nézzek oldalra, itt hozzák az első fiamat. Megcsodáltam, majd vitték el. Kérdeztem volna, hogy mi, meg hogy, mire szóltak, hogy figyeljek megint, jön a másik is. Egy pillanatra láttam őket, majd elfutottak velük. Valaki, valahova, valamiért elvitte őket. A férjem is eltűnt. Szerintem órák teltek el, én ott feküdtem kifeszítve… Végül a férjem visszajött, és mondta, hogy persze minden rendben, mindenki jól van. Akkor még nem gondoltam, hogy ez kb azt jelenti nála, hogy mindenkinek egy feje, két keze és két lába van. Megnyugodtam. Visszafektettek a szobába, hogy kicsit pihenjek, és 6 óra múlva majd felmehetek a gyerekekhez. Fel? Hova? Miért nem őket hozzák? Jaaaa, hát mert a koraszülött intenzíven vannak. Elnézést hol??? Intenzíven??? És ezt csak így mondják??? Mi vaaan??? Semmi gond anyuka, ön most pihenjen. Köszi… Nyílván ilyen információk tudatában és az információk hiányában simán pihen az ember…
6 órával később felpattantam az ágyból, hogy akkor végre mehetünk. Azzal a lendülettel persze össze is estem, így a férjem tolókocsiban vitt az emeletre. Maszkot kaptunk, kezet fertőtlenítettünk és bemehettünk. Sosem fogom elfelejteni azt a látványt, ami ott fogadott. Rengeteg pici baba, csöpp kis testtel, pálcika lábakkal, diónyi fejecskékkel, amikből csövek álltak ki. Úristen ez hogy lehet? Mit keresek én itt? Először Milihez kísértek oda.

Egy zárt inkubátorban feküdt, orrában csővel, amin oxigént juttattak a tüdejébe, ami éretlen volt, nem tudott egyedül lélegezni.

Zalán kicsit odébb feküdt, neki nem kellett légzésrásegítés, látszólag rendben volt.

A koraszülött intenzívosztályokon szigorú szabályok vannak, nem hogy nem lehet kivenni a babákat, még megérinteni sem szabad őket. És anyuka is csak napi 2×20 percre látogathatja meg a babáit.

Tehát nem elég, hogy a két kis manócskám ilyen körülmények között fekszik, nem csak engem, az anyukájukat, hanem a testvérüket is hiányolniuk kell. Bele sem akarok gondolni, hogy mekkora sokk lehetett nekik is. Erős fények, gépek, csipogás, sok idegen, anya és tesó sehol. Pedig ők még szerencsések voltak. Megúszták egy kis tüdőgyulladással, de ők voltak a legnagyobbak ezen az osztályon, ahol 30 másik koraszülött baba is feküdt. Volt, aki egy tenyeremben elfért volna. Ennyi kisírt szemet és aggódó anyai szívet soha sem láttam még. Csak a remény és bizakodás maradt. Le a kalappal az ott dolgozó összes egészségügyis alkalmazott előtt. Erőn felül teljesítenek. Mindig kedvesen, megértően, segítőkészen álltak hozzánk. Nem tudom hogy lehet épp ésszel kibírni, hogy nem szakadt meg még a szívük ennyi nehéz sors láttán. Ezúton is nagyon köszönöm nekik!

Az én fiaim csupán egy hetet töltöttek az intenzíven. Itt napi 2×20 percre látogathattam őket. Amint kicsit megerősödtek, és tudtak gépek és rásegítés nélkül lélegezni utazhattak tovább a koraszülött osztályra. További két hetet töltöttünk a Madarász utcai gyermekkórház koraszülött osztályán. Nagyon vártam a pillanatot, hiszen végre több mint egy héttel a szülés után megfoghattam őket. Picik voltak, gyengék és törékenyek, de végre magamhoz ölelhettem őket és megkapták az első puszijukat. A legszebb ölelés volt életemben. Sosem felejtem el azt az érzést. Az illatuk még mindig az orromban van. Van két pihepuha, vanilia illatú szeretetgombócom. Percekig öleltem őket és szívtam be azt a csodás illatot.

A koraszülött osztályon nagyon kedves nővérkék segítettek nekünk, hogy megismerjük egymást, elsajátítsam a pelenkázás, etetés, öltöztetés technikáját és kicsit egymásra hangolódjunk. A fiúknak még nem volt szopó reflexük, így eleinte szondával táplálták őket, de elég gyorsan cumisüvegre váltottunk és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy 40 egész percig az ölemben foghattam őket, amíg 20 ml-t kiszívtak az üvegből. Sajnos hely hiányában és a császáros regenerálódásra való tekintettel itt sem lehettünk még együtt, estére hazamentem. De reggel 8-kor már ott álltam az ajtóban és egészen este 19 óráig mellettük ültem. Igen, egy pici vas székem volt és egy polc, ahová letehettem a vizemet. De kit érdekelnek a körülmények, mikor végre velük lehetek, megfoghatom, szaglászhatom őket?! Így telt el még 2 egész hét. Ennyi idő kellett ugyanis, hogy a fiúk rendesen megtanuljanak enni, meghízzanak, megerősödjenek. Végül 3 héttel a szülés után hazaérkeztünk és megszületett a családunk.

November 17. a koraszülöttek világnapja. Én ebből a világból épp hogy tapasztaltam valamit, nagy szerencsénk volt, de kérlek gondoljatok azokra a babákra és anyukájukra, akik ennél sokkal korábban érkeznek a világra. Akik hónapokig küzdenek  mire hazamehetnek, akik évekig fejlesztésekre járnak, hogy behozzák a lemaradást az időre született kispajtásaikhoz képest. Ti vagytok az igazi hősök!

Szerzőről.

Szilágyi Virág
Szerzőnek 16 cikke van
Tudj meg többet Szilágyi Virág

Szilágyi Virág vagyok, 28 éves, 20 hónapos ikrek Zalán és Milán anyukája.
Babázás előtt tanácsadóként, trénerként dolgoztam, valamint 5 éve vezetem rendezvényszervező cégemet.
Mint ahogy a La Mome-nál mindenki más életét, így az enyémet is megváltoztatta ez a két gyönyörűség, akik bearanyozzák a napjaimat. Olyannyira, hogy a várandósságom, és a fiúk születésének körülményeit a Lifenetwork csatornán futó Jön a Baba című sorozatban ország-világ elé
tártam; nyíltan beszéltem az érzéseimről, a nehézségekről és a sikerekről is.
A mai anyukáknak szükségük van arra, hogy lássák: nincsenek egyedül, hogy tudják: mások is hasonló problémákkal küzdenek.
Éppen ezért, a jövőbeni ikres anyukák segítése céljából nemsokára megjelenik első könyvem sIKERes praktikák címmel, amely kifejezetten az ikres életről, az ikrek ellátásának gyakorlati tanácsairól szól. Ennek tükrében már biztos kitaláltátok, hogy a La Mome-on futó rovatom témája
sem lesz más: az ikres anyaság mindennapjait fogom nektek bemutatni. Kalandozzatok velem!

Szólj hozzá

Rólunk

Az oldalunk azért indult, hogy megosszuk Veletek, hogyan tudunk a kislurkók mellett is teljesértékű barátok feleségek és elsősorban Nők lenni.

Közelgő események