Elhagytál, Kisbabám

Az életünk során, a sok-sok év alatt elhagynak barátnak hitt cimborák, az ösztönöd, a megérzéseid, a pasid, a csajod, a szüleid, a társad, a szerencséd és még sorolhatnám. Meg kellett tanulnod dolgokat, érzéseket, embereket elengedni, hogy megmaradjon a harmóniád az élettel.
Állítólag a jó Isten mindig csak annyi terhet helyez a vállunkra, amennyit elbírunk. Cipelünk pokoli kínokat és fájdalmakat, felszakadt sebeket, beforrt hegeket.
Egy kíméletlenül őszinte írásom következik az örökös tabu-témáról, a nyers valóságról, a vetélésről, amikor

Elhagytál, Kisbabám.
És én is Téged.

!Kérem, akit felzaklat a téma, ne olvasson tovább.!

Sosem fogom elfelejteni azt a téli, pénteki napot. Sötét volt a vizsgálóban, pedig délután volt.
“Dóra, ez egy befejezett terhesség. Hétfőn megműtjük.”
Hétfőn… A hétvégét tehát egy elhalt embrióval kellett eltöltenem, ami bennem volt. Ezt az undorító érzést nem kívánom senkinek. Undort éreztem. Elhalt bennem egy részem. Élettelenül foglalta bennem a helyet. És csak vártam. Vártam, hogy legyen végre hétfő, vegyék már ki belőlem!!! Illetve, nem akarom, ne vegyék, még biztosan él!!! Hétfőn lesz szívhangja! Ne vegyék el a kisbabámat…

Nem kívántam az embertársaságot. A családomét sem. Döbbenetesen magamba burkolóztam. Illetve zuhantam. Egyszerre éreztem csalódottságot, dühöt, haragot, gyűlöletet, ürességet, undort, szomorúságot és valami eddigi ismeretlen, szorító fájdalmat. Hogyan történhetett ez meg? MIT NEM CSINÁLTAM JÓL? Mit kellett volna máshogy csinálnom, hogy megtartsalak? Valami nem működött kettőnk között és biztosan én vagyok a hibás, én, én, miattam

hagytál el engem, Kisbabám.
És én is Téged.

Hétfőn minden papírommal együtt mentem a kórházba, hogy végre vége legyen ennek a rémálomnak. Szinte kapaszkodtam a mappámba, szorítottam, mintha a támaszom lenne. Amikor behívtak, még egyszer megnézték ultrahanggal, hogy van-e bennem még egy kis élet.
De nem volt. Ott voltál velem, de mégsem.
Nem voltál velem.
És én sem Veled.

Felhelyezték a méhszájtágítót, aminek olyan fájdalma volt, hogy elmondani nem tudom. Nyílván, tudat alatt a testem ellenkezett, így jobban fájt. Én ezt nem akarom!!! Legyen már vége! Ugye, ez csak egy rossz álom?!
Kaptam egy szobát a nőgyógyászaton és kitöltettek velem egy rahedli papírmennyiséget. Olyan tompult volt az agyam, hogy reagálni sem tudtam semmire normálisan. Minden pillanattal közelebb voltam a megváltáshoz, amikor visszakapom a régi testem egy több sebből vérző lélekkel. Rosszból a rosszba.
Teljesen elvesztettem az önkontrollt, amikor az egyik papíron a könnyeimtől csak halványan látszódtak a betűk… beleegyezem-e, hogy a testemből eltávolítsák az embriót.

Miért kellett elhagynod, Kisbabám?
És én miért hagytalak el Téged?

Pánikszerű sírógörcsöt kaptam a társalgó asztalánál, a papírhalom mellett. Falhoz vágtam a tollat, beletúrtam a hajamba üvöltés közben.
Ez volt az az állapot, amire nincsenek szavak.
Nem emlékszem, mi történt utána.

Egy ápoló jött értem gurulós ággyal. Úgy éreztem magam, mint akit kibelezni visznek. Felfeküdtem a kórházi hálóingben, ami 8x akkora volt, mint én és legalább 80 helyen volt a kék minden árnyalatával összefoltozva. Ritmikusan követték egymást a mennyezeti lámpák a plafonon, ahogy betoltak a műtőbe. Abba az élettelen, nyers vágószobába, ahol már várt az orvos a csapatával. Nekik rutin, nekem nem. Nekem tragédia. Felfeküdtem az ágyra, a lábaimat leszíjazták. A karomat is. Pedig legszívesebben menekültem volna. Nagy terpesz a bizonytalanságba, a megalázásba, a kiszolgáltatottságba. Az altató injekció segített át azon, amikor

Elhagytál, Kisbabám.
És én is Téged.

Kinyitottam a szemem, a falon lévő csempét láttam és félrebeszéltem. Állot ízű volt a szám, szomjas voltam. Át akartam fordulni a másik oldalamra az ásványvízért és amikor megmozdultam, akkor vettem észre egy gigantikus vattacsomót a lábaim között, a bugyim helyén.
Hát vége van…már nem vagy velem. Üres voltam. Megkönnyebbültem. Csúnyán hangzik, de az ember gyarló és önző. Nem volt fájdalmam. Talán ezt hagytad magad után, hogy a testem ne fájjon a lelkem után. Magamhoz szorítottam ott lent az a vattadarabot, az utolsó üzenetedet, miután

Elhagytál, Kisbabám.
És én is Téged.

Egy nő, anya számára nem nagyon van ennél szörnyűbb lelki teher. Olyan ez, mint a Titanic – sosem fogja megérteni az, aki nem élte át. Erre nincs vígasz. Nincs gyógyír. Nincs olyan, hogy “majd lesz másik”. Nincs rá magyarázat.

Hiszek a természet szelektálásában, a sorsban, Istenben. Hiszem, hogy minden okkal történik. Hiszem, hogy az én 3 elvesztett, életre hívott kis lelkem azért ment el, hogy átadhassa a Kisfiamnak a helyét és a legjobb testvére legyen a Lányunknak. ❤️

Szerzőről.

Gál Dóra
Szerzőnek 22 cikke van
Tudj meg többet Gál Dóra

Sziasztok!

Anyaságom említésre méltó pillanait/tapasztalatait/néhány kedves történetét szeretném Veletek megosztani nyíltan és őszintén, a kendőzetlen igazságokkal együtt. Egy-két bejegyzésemet viszont vidám hangnemben írom, hogy a káoszos napok között is legyen egy kis móka és kacagás. Ugyanakkor úgy érzem, komolyan is kell foglalkozni anyai lelkünkkel, hiszen mindannyian egy eddig ismeretlen világba csöppenve idegenként álltunk az újdonsült érzések, félelmek előtt.
30 éves vagyok, két kis szöszi boldog, büszke anyukája.
Nagy örömmel tölt el, hogy egy ilyen szuper közösségnek blogolhatok és remélem, Ti is hasonló érzésekkel olvassátok majd a történeteimet.
Szeretettel,
Dóri

Szólj hozzá

Rólunk

Az oldalunk azért indult, hogy megosszuk Veletek, hogyan tudunk a kislurkók mellett is teljesértékű barátok feleségek és elsősorban Nők lenni.

Közelgő események