Elveszve

Egyre gyakrabban futok bele a világhálón ismeretlenül olyan újdonsült, elsőgyerekes édesanyákba, akik teljes káoszt éreznek a szülés után pár nappal, héttel. Mindenkinek meg akarnak felelni. Ezt most ne értsétek félre; a megváltozott lelkiállapot teljesen normális – volt szerencsém kétszer átélni. Én azokról az édesanyákról beszélek, akiket teljesen bedarál az a sok-sok információ mennyiség, amit a 9 hónap alatt összegyűlik és valahogy kicsúszik a lábuk alól a talaj.

Én is ilyen voltam.

Ezzel most lehetnék én egy nyávogó picsa is, egy depressziós, hülye, önsajnáló, ösztöntelen nőszemély. De nem vagyok és soha nem is voltam. Rájöttem, mi történik ezekkel a mások szerint “csak rinyáló” anyukákkal. Az, ami velem is.

Elvesztem.

Igen, valahol elvesztettem önmagam az úton, amire a pozitív teszt után ráléptem és elvesztem a rengetegben. És mindenki kálváriája innen indul(hat).
Na de, ez hogyan történhetett meg?

Melyikünk nem emlékszik vissza a régi szép időkre, amikor a vérvétel-nőgyógyász-háziorvos-védőnő négyeshez rohangáltunk mindenféle súlymérésre, ultrahangra, laboreredményért, havi kontrollra, stb… észben tartani is éppen elég volt a sok időpontot. Bombasztikus adatmennyiséget kellett elraktároznunk, idegen fogalmakat, kifejezéseket, rövidítéseket, szavakat. Mint az iskolában. Az idő is pont annyi volt rá, mint egy tanév, 9 hónap.
Szóval a terhesség előtti időszámításban létező, kongóan üres agyunk, szívünk, lelkünk lassan és észrevétlenül kezdett feltelni mindenféle szaftos információval.
Nem egyszerű feldolgozni, hogy túlzás nélkül egyik pillanatról a másikra te “más” lettél a többi barátnőid közül – még, ha az első időben ennek semmilyen testi jele sem mutatkozott rajtad. A szíved már nem a hétvégi partizásra koncentrál, hanem a következő ultrahangra. Kiválsz, kiszakadsz a bandából – önszántadon kívül – és szép lassan már nem is hívnak magukkal, hiszen te gyereket vársz, uncsi vagy. Pedig nem változtál meg, te ugyanaz vagy.

Hahóó, engem miért nem hívtok??? ÉN is itt vagyok!!!

A havi súlymérésnél a védőnő ellát mindenféle jótanáccsal, brossúrákkal, termékmintákkal. Lehet a krémeket szagolgatni, olvasgatni, légzésgyakorlatot alkalmazni, jógára járni és a legjobb az egészben, hogy mindegyikről tutira meg van magyarázva, hogy éppen az miért jó neked és a babának. Aztán, ha anyagilag nem engedheted meg magadnak tornát, jógát stb, akkor ostorozod magad, hogy már a születése előtt megvonsz dolgokat a Kicsidtől. Gyönyörű.

A bababoltok szinte nyújtják feléd láthatatlan kezüket, hogy gyere és vegyél meg mindent. De, igen, kell az neked!! Majd valamire jó lesz!
És aztán ott állsz, vacillálsz az olcsó és a prémium pelenka között, a nagymárkás fürdető és a gyógyszertári között, elektromos mellszívó, vagy kézi… melyikkel lehet több tejet lefejni, ahhoz zacskó kell, vagy jó a pohár is?? Melyik fér be jobban a fagyasztóba?

Ezek mások számára olyan “legyintős”, apró dolgok. Igazából, valóban nem számottevők, de ABBAN az állapotban igen is világot megváltó kérdés az illatos popsitörlő beszerzése.
Apró, pici részletek ezek, amiből kapunk vagy egycsilliárdot a terhesség ideje alatt. Néha döntésképtelen is vagy. Ugye?

Aztán felébredsz valahol máshol…

A kórházban, a kórteremben erőtlenül, gyengén, szinte hadirokkant állapotban túl vagy a szülésen. Az elmédnek realizálni ezt a drasztikus változást, hogy Ő már nem benned van – szinte elképzelhetetlen. Pár órája még belülről hallgatta a szívdobogásodat, most már pólyában fekszik melletted.

TE pedig, édesanyává születtél.

Innen már nincs visszaút. És a nagy öröm közepette biztos vagyok benne, hogy jópárunkat elkapott egyfajta nyers félelem is.
Vajon képes leszek rá? Képes leszek érte feladni magamat?
Ijesztő gondolatok ezek, hiszen ránk szakad az univerzum legnagyobb felelőssége. Szinte elképzelhetetlen.
A felocsúdás után a csecsemős nővérektől kapott “anyuka” megszólítás olyan idegen, mint neked az én szomszédom.
Az “anyja neve” után már nem édesanyád nevét kell írnod, hanem a sajátodat.

Aztán elérkezik a pillanat, amikor már otthon vagytok és valamennyi idő után a kisbabád elkezd vígasztalhatatlanul sírni. Azt hiszem, sokunknál itt éri el a hullámvasút a mélypontot. Meddig legyen a baba cicin, mennyit hízzon, cumi-nemcumi, hasfájás D-vitamintól, kell-e pólya, ringatás-nemringatás, altatás, vagy sírni hagyás… Az ember idegességében, csalódottságában, a megfelelni akarásában már azt sem tudja, mi a helyes. Elhagyja az ösztöne. De hogyan lehetséges ez, amikor annyi információhoz jutottál hónapok alatt? Akkor minek olvastál annyit, néztél videókat, hallgattál történeteket, ha most akkora szerencsétlenség vagy, hogy SEMMIT nem tudsz belőle hasznosítani? Nem szégyelled magad??? Különben is – ő a te gyereked és NEM TUDOD, miért sír? Hát milyen anya vagy te???

Jó. A legjobb. NEKI a legjobb. Mert, te a legjobbat akarod neki. Engedd, hogy valaki megfogja a kezed. Sokan határozott elképzeléssel megyünk neki a szülésnek, hogy én ezt így, meg így fogom csinálni és senki nem szólhat bele. Senkinek nem engedsz beleszólást. Nincs beleszólás a gátmetszésbe, a szoptatásba, az altatásba.

De mi van akkor, ha nem hallod meg a saját gyereked beleszólását sem?

“Anya, ringass kérlek. Vegyél fel. Szükségem van a közelségedre, hiszen 9 hónapig ringattál odabent. Nekem ez a szükségleteim közé tartozik. Sírok, mert én még csak így tudok beszélni. Hiába ringatsz a babakocsiban, értsd meg, én a karodban akarok lenni, ahol érzem a pólódon tej illatát és hallom a szívdobogásodat. Csak nálad érzem magam biztonságban. Anya, ne vond meg ezeket tőlem ilyen drasztikusan. Nekem csak te létezel, nem bízom másban. Hiába akarsz megtanítani elaludni egyedül, nekem ez rossz. Ne hallgass senkire, csak rám. Mert egymásra vagyunk utalva. Amikor abbahagyom a sírást, nem azért teszem, mert elérted a célod. Hanem, mert elfárad és megfájdul a torkom a sok sírástól.”

Szofikám, bárcsak anno máshogy csináltam volna Veled. Sosem fogom magamnak megbocsátani.

Szerzőről.

Gál Dóra
Szerzőnek 22 cikke van
Tudj meg többet Gál Dóra

Sziasztok!

Anyaságom említésre méltó pillanait/tapasztalatait/néhány kedves történetét szeretném Veletek megosztani nyíltan és őszintén, a kendőzetlen igazságokkal együtt. Egy-két bejegyzésemet viszont vidám hangnemben írom, hogy a káoszos napok között is legyen egy kis móka és kacagás. Ugyanakkor úgy érzem, komolyan is kell foglalkozni anyai lelkünkkel, hiszen mindannyian egy eddig ismeretlen világba csöppenve idegenként álltunk az újdonsült érzések, félelmek előtt.
30 éves vagyok, két kis szöszi boldog, büszke anyukája.
Nagy örömmel tölt el, hogy egy ilyen szuper közösségnek blogolhatok és remélem, Ti is hasonló érzésekkel olvassátok majd a történeteimet.
Szeretettel,
Dóri

Szólj hozzá

Rólunk

Az oldalunk azért indult, hogy megosszuk Veletek, hogyan tudunk a kislurkók mellett is teljesértékű barátok feleségek és elsősorban Nők lenni.

Közelgő események