Apa lettem

Millió irodalom, újság, brossúra, honlap, blog és társai foglalkoznak velünk, anyákkal és azzal, milyen anyának lenni. Kivesézik a terhességet, a szülést, a hozzátáplálást, a bölcsi-ovi-iskola triót, az oltásokat, a szobatisztaságot, gyerek-recepteket és azt a sokaságot, ami kitölti a mindennapjainkat.
Viszont, vannak olyan tabu-témák, amiről az ember lánya nem szívesen beszél, mint például a lombik-program; vagy esetleg szégyelli, mint a szülés utáni depressziót. És vannak olyan tematikák, amik egészen egyszerűen elkerülik a nagy nyílvánosság figyelmét, mert az arra irányuló koncentráció csekély. Szóval, ránk, anyukákra maximális figyelem van fordítva. De mi van az édesapákkal? Ők hogyan élik meg a családdá válást?
Erre a témára fog épülni a bejegyzésem. Egyenesen a férjemtől származnak a gondolatok, amiket a néha éjszakába nyúló beszélgetéseinkből gyűjtöttem össze. Az ő szavaival fogok őszintén mesélni arról, milyen érzés volt neki apává válni.

“Fel sem fogtam az elején. Örültem én a pozitív tesztnek, de úgy istenigazából nem tudtam, hogy konkrétan minek örülök. Nem tudtam, mert abban a néhány percben (hónapban?) egyszerűen nem tudatosult bennem ez az elképzelhetetlen valóság. Gyerekünk lesz, apa leszek. Szinte ijesztő volt belegondolni. Most már nem csak magam, magunk miatt tartozom felelősséggel, hanem érte is, aki a gyerekem lesz. Az én vérem.

Onnantól kezdve éreztem, hogy valami megváltozott körülöttem. A feleségem is megváltozott. Mind külsőre, mind belsőre. Egyre jobban vonzódtam hozzá, olyan más volt a kisugárzása. Elbújhattak mögötte az agyoncicomázott plázamacskák. Mondjuk ők sosem tetszettek. Ő persze bekattant a hormonoktól, sokszor kirohantam volna a világból, mint amikor egyszer a bevásárlás közepén elsírta magát egy szakadt ruhájú kisgyerek láttán. Persze, megvígasztalni nem tudtam, esélyem sem volt… inkább elküldtem a chipsekhez, hogy válasszon valami vígaszdíjt, mert nem bírtam vele. Nehéz menet lesz ez, basszus… vagy ez még csak az eleje?

Soha, egyszer sem engedtem neki, hogy szatyrokat cipeljen, nem akartam, hogy baja essen neki, vagy a babának. De fura megszokni, kimondani, hogy “a gyerekem”. Figyeltem a feleségemre, hogy mindig finomságokat vegyek neki bevásárlásoknál, amikor ő otthon maradt pihenni. Sajnos egyetlen bolti ínyencség sem vehette fel a versenyt a mekis karamellás fagyival. Hajnali fél 2-kor sem. És igen, én mentem, hoztam, hogy neki jó legyen.
Idővel egyre jobban elfáradt a nővekvő pocakja miatt. Sokszor massziroztam a lábát, még akkor is, ha nem akartam. Esténként milliószor simogattam a hasát, beszéltem a babánkhoz és éreztem, ahogy a tenyerem alatt zajlik az élet odabent. Szinte felfoghatatlan volt a várakozás a végéig. Néha be is rezeltem, hogy ezután minden megváltozik.

A 4D-s ultrahang időpontjára direkt szabadnapot kértem, hogy biztosan ott legyek. Férfiasan bevallom, izgultam. Najó, el is sírtam magam. Az viszont jót jelent, ugye? Itt volt ez a kisember a nagy tévé képernyőjén, az én gyerekem és elöntött valami megmagyarázhatatlan büszkeség. Büszke voltam a gyerekemre és legfőképpen a feleségemre, hogy vigyáz a kisbabánkra és a testében otthont ad neki. A babaszobát a két kezemmel csinosítottam, én festettem, én terveztem a bútorokat, szabattam le a bútorlapokat és egyedül csavaroztam őket össze. A legjobbat akartam nekik, a legszebbet, olyat, amilyen senki másnak nincs. Úgy éreztem, nincs nálam boldogabb férfi a világon.

Egyik gyerekem születésénél sem lehettem jelen a komplikációk miatt. Valamiért a sors ezt nekünk így rendelte. Amíg elvágták a köldökzsinórt, a torkomban dobogott a szívem a műtő melletti szobában. Ott álltam beöltözve, vártam, igazából nem is tudom, mire vártam. Elképzelni nem tudtam, milyen lesz, amikor átadják a gyerekemet. Közben tudtam, hogy a feleségem nincs jól, elkábítva fekszik a túloldalon és nagyon félhet. Amikor megpillantottam a kisbabánkat, valami olyasmit éreztem, amit ép ésszel nem lehet felfogni. A feleségemnek és senkinek sem meséltem arról, milyen volt az első együtt töltött pár perc a babáinkkal. Ezeket megtartom és kisajátítom magunknak a lányunkkal és a fiunkkal. Önző vagyok, nem érdekel.
Férfi vagyok, kétkezi munkás parasztgyerek. Sokak szerint bunkó is, én csak úgy érzem, nyersen őszinte. Én nem szoktam félni. A fiam születésénél féltem. Nagyon féltem. Nem jó emlék. A feleségem majdnem elvérzett a szülést követően. Sosem felejtem el, hogy ott álltam a kezemben a kisfiunkkal és nem tudtam, hogy a feleségem életben marad-e a fal másik oldalán. Engedjenek oda, ott akarok vele lenni!!! Nekem mellette a helyem!!! Hiszen megfogadtam a templomban…

Van, hogy nem tudok mosolyogva haza jönni a hajnali kelés és a több órás vezetés után. Ember vagyok és én is elfáradok a munkahelyi koncentrációban. Van, hogy nálam is elszakad a cérna, amikor a lakásba belépve az eszméletlen kuplerájt látom. Ilyenkor mindig megkapom, hogy húzzak el egy múzeumba lakni. Sokszor nekem sincs türelmem a nyafogó gyerekeimhez. Csodálom őt, amikor neki van és látom, hogy néha nehéz kontrollálnia magát és mosolyogva válaszolni. (Azért tud ám üvölteni is) Mindig jó érzés gondolni rájuk munka közben. Tudom, hogy fél 12-kor a lányom épp ebédel az oviban és a feleségem melegíti az ennivalót a fiamnak. Azt is tudom, hogy sokat dolgozik otthon, bár nem mindig van látszata, mert a gyerekek mindent szétpakolnak. Az esetek többségében miután délután hazaérek, mindig együtt rakunk rendet.

Nézem a őt, miközben uzsonnáztatja a gyerekeket. Látom, hogy karikás a szeme a fáradtságtól és abban sem vagyok biztos, hogy a hajgumi alatt rendesen megfésülte a haját. Csak úgy gyorsan összefogta, mert épp sietett. A körömlakkot csak az egyik kezéről tudta lemosni. Gondolom, pont akkor keltek fel a gyerekek délután és bezavartak a képbe. Látom a szemein, hogy nagyon álmos, de azért még vigyorog a picikre. Imádom az apró ráncait, ezzel mindig piszkálni szoktam és rendszerint elküld a csába. Tudom, hogy vágyik egy habos fürdőre és sokszor elege van. A trikóján ott díszeleg az ebédről ráfröccssent folt. Lehet, hogy másnak nem tetszene, de nekem még mindig csak ő kell. Megajándékozott két ilyen csodás gyerekkel, családot alapított velem és nem utolsó sorban – engem választott. És soha nem lehetek neki elég hálás ezért. Miattuk van értelme az életemnek.”

Szerzőről.

Papné Gál Dóra
Szerzőnek 13 cikke van
Tudj meg többet Papné Gál Dóra

Sziasztok!

Anyaságom említésre méltó pillanait/tapasztalatait/néhány kedves történetét szeretném Veletek megosztani nyíltan és őszintén, a kendőzetlen igazságokkal együtt. Egy-két bejegyzésemet viszont vidám hangnemben írom, hogy a káoszos napok között is legyen egy kis móka és kacagás. Ugyanakkor úgy érzem, komolyan is kell foglalkozni anyai lelkünkkel, hiszen mindannyian egy eddig ismeretlen világba csöppenve idegenként álltunk az újdonsült érzések, félelmek előtt.
30 éves vagyok, két kis szöszi boldog, büszke anyukája.
Nagy örömmel tölt el, hogy egy ilyen szuper közösségnek blogolhatok és remélem, Ti is hasonló érzésekkel olvassátok majd a történeteimet.
Szeretettel,
Dóri

Szólj hozzá

Heti tipp

Igényes és egyedi bababútort szeretnél születendő kisbabád babaszobájába?
A Babbo bababútor közel 600 féle elem kínálatával vár, melyek egyedi méretekben és színekben is rendelhetők.
Tekintsd meg a piacon egyedülálló dönthető fekvőfelületű babaágyainkat is!

Ugrás az oldalra.

Hírlevél

Rólunk

Az oldalunk azért indult, hogy megosszuk Veletek, hogyan tudunk a kislurkók mellett is teljesértékű barátok feleségek és elsősorban Nők lenni.

Kiemelt Partnereink

 
 

Legfrissebb kommentek

Közelgő események