Azért vannak a jó barátok…

Amikor először tartod kezedben azt a bizonyos pozitív tesztet, egyszeriben rengeteg minden átfut az agyadon. Teljesen megváltozik az életed, az addigi szokásaid, a jól megszokott hétköznapjaid és persze a kis jövevény óhatatlanul átformálja majd valamennyire a kapcsolatotokat is. Ezzel azt hiszem legtöbbünk azért jó esetben számol, de ha valaki esetleg mégsem, annak úgyis akadnak majd roppant felvilágosult jóakarói, akik nem győzik ezt elégszer hangsúlyozni, hogy egészen biztosan felkészülhess rá, legalább lélekben.

De mi van az egyéb fontos emberi kapcsolatainkkal, például a barátokkal? Mindenki annyira csak a mama-papa-baba háromszöggel van elfoglalva, hogy róluk senki sem tesz említest, pedig nem ártana erre is felkészülni.

Huszonévesen már jó néhány lemorzsolódási szakaszon vagyunk túl, így joggal gondolhatnánk, hogy azok a barátok, akik kiállták az idő próbáját már valószínűleg nem mennek sehova, pláne nem életünk ezen kiemelkedő szakaszán.

Dehát miért is mennének? Szültem egy babát, aki édes, aranyos, jó illatú és egy darab belőlem, a barátjából, hát egy ilyen kis csoda hogy is írhatná felül a sok –sok évnyi közös emléket, a hajnalig tartó bulikat, az átnevetett éjszakákat, és a sokszor közösen átsírt nappalokat?

Sokáig emésztettem magam rajta, hogy hogy lehet, hogy olyan emberek, akik könnyes szemmel tapsoltak az esküvőmön még nem látták a gyerekemet?! Mégis mi változott? Hiszen általa csak több lettem. Ezzel a közönnyel őszintén nem számoltam… Csak magamból tudok kiindulni, aki babavárás hallatán már a potenciális babalátogató ajándékokat fürkészi, és úgy várja a látogatási tilalom feloldását, mint a messiást. Rá kellett jönnöm, hogy ezzel a lelkesedésemmel viszonylag egyedül vagyok, de a miértjét azóta sem értem.

Mindig tiszteletben tartottam, hogy mindenkinek megvan a saját élete, párkapcsolata, családja, gondja, baja és teendője, így nem fogok prioritást élvezni, még az új helyzetemben sem. Mindenesetre volt egy elképzelésem a baráti találkozók milyenségéről és mennyiségéről, ami sajnos köszönőviszonyban sincs a realitással.

Az élet érdekes tanító és sajnos sokszor ott tart tükröt elénk, ahol a legjobban fáj. Sokként ért a felismerés, miszerint 1-2 kerület leküzdhetetlen akadálynak tud bizonyulni és lassan, de biztosan könyvet tudnék írni a kifogások tengeréről, mindenféle teendőkről és indokokról, hogy a legközelebbi, vagy legalábbis annak vélt barátok miért is maradnak oly távol, pont most, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk.

Most, amikor életem legörömtelibb időszakát élem, hát mikor könnyű az ember mellett állni, ha nem most? Csak egy édes kisbaba élményét és társaságát szeretném megosztani, nem pedig egy halálos kórt…sokat gondolkodtam a bajban mutatkozik meg, hogy ki a jó barát idézeten, de sosem hittem, hogy nem kell megvárnom a bajt, elég csak szülnöm egy babát.

Ettől függetlenül a hónapok múlásával egyre megalkúvóbb lettem, a személyes találkozókat szinte észrevétlenül váltották fel a telefonbeszélgetések, majd egy idő után már ezek is egyre inkább ritkultak, míg végül szinte teljesen elmaradoztak. Így lettem rabja a telefonomnak, hiszen írásban majdnem mindenki rögtön elérhető és még némi párbeszédre is hajlandó. Nincs ezen mit szépíteni, magányom közepette az élettelen telefonom lett a barátom, ez pedig minden, csak nem normális.

Kérdezem én, hol van a határ? Meddig barát a barát? Meddig tartanak össze a megismételhetetlen emlékek? Hol érdemes belátni, hogy aki most nem jön, az talán sosem volt igazán itt?!

Már nem akarok megalkudni, nem akarok állandóan attól tartani, hogy elveszítek bárkit is, csak azért, mert többre vágyom, történetesen a társaságukra. Már nem akarom helyettük átélni a saját csodámat és esténként amiatt sírni, ők hogyan is maradnak le róla. Már nem kívánom, hogy eljöjjön az idő, amikor majd ők is meglátják, milyen is ez, mert az én akaratomtól függetlenül is meg fogják.

Gyakorlom az elengedés művészetét, még új és fájó nekem, de hiszem, hogy hosszútávon a javamat szolgálja. Egyre inkább tudatosítom magamban, hogy barátságok jönnek, de sajnos mennek is, hiszen semmi sem örök, még akkor sem, ha én annak éreztem.

Anyuka vagyok és nem könnyű velem. Nem tudok munka után beülni még egy italra és valószínű a legújabb vígjáték utolsó vetítését se fogom elérni este az Arénában.

Anyuka vagyok, de a bennem szunnyadó barát erősebb és igazabb, mint valaha, és őszintén hiszi, hogy bár a körülmények formálták, de alapjában véve mégsem változtatták meg.

Szerzőről.

Karpathy Vivien
Szerzőnek 3 cikke van
Tudj meg többet Karpathy Vivien

Kárpáthy Vivien vagyok, egy tündéri 15 hónapos kislány anyukája. Jelenleg Budapest kertvárosában élem a kisgyermekes anyukák átlagosnak közel sem nevezhető, kalandokkal és olykor bizony kihívásokkal teli életét. 26 évesen lettem anyuka, ahogy mindig is szerettem volna és bár igyekeztem tudatosan készülni életem eddigi legfontosabb szerepére, mégis útközben ért a felismerés mennyire felkészületlen is voltam. Számomra nagyon fontos, hogy kendőzetlenül mutathassam be az utamat, a gondolataimat és az érzeseimet a téma kapcsán, amely bár kétségtelenül az élet legnagyobb ajándéka, de egyben a legnehezebb feladata is.
A számtalan minket, anyukákat foglalkoztató témák közül hozzám az elmúlt időben a gasztronómia áll a legközelebb. Habár nem jut rá annyi időm, mint szeretném, de imádok főzni, azon belül is leginkább sütni. Az életem minden területen igyekszem nagy hangsúlyt fektetni a vizualitásra, így arra törekszem, hogy az ételek ne csak finomak, de szépek is legyenek. Jól bevált, tuti receptekkel tehát biztosan szolgálhatok majd!
Lelkesen kutatom az egyedi, kézzel készült babaszoba kiegészítőket is, így ( vagy talán épp ezért?! ) mindig újabb és újabb szuper dolgokra lelek, amiket szívesen osztok majd meg veletek!
Különös boldogsággal töltenek el a szép dolgok, legyen szó egy mutatós tárgyról, egy gyönyörűen megkomponált fogásról, vagy egy jól kitalált outfitről, így magam is szeretem megörökíteni a számomra léleksimogató pillanatokat az életben, amikből később egy rosszabb napon feltöltődhetek.
Az írás mindig is szerves részét képezte a lényemnek, ezért is döntöttem úgy, hogy a diplomámmal ezt az érzést szeretném hivatalossá tenni, amely 2013-ban sikerült is. Azóta az élet kicsit elsodort a jól kijelölt utamról, de alig vártam, hogy visszatérhessek és olyan témákról írhassak, amiket szívügyemnek érzek és amelyek által segíthetek másoknak, akár csak egy mosoly erejéig is.
Remélem legalább annyi örömötöket lelitek majd a soraim olvasásában, mint amennyi boldogsággal engem eltölt az, hogy itt lehetek veletek!

2 hozzászólás

  • Takáts Annamária szeptember 04, 2017 08.49 du.

    Nekem 7 hónapos a kislányom és pontosan tudom miről beszélsz (írsz). Ebből a szempontból ez egy magányos szitu. Az igazság az, hogy már engem sem érdekel az a téma ami előtte és érzem h nekis kényelmetlen a társalgás. Ez van. Kívánom h találj ùj és igazi barátokat. Nagyon nafyon örülök h leírtad!

    • Karpathy Vivien szeptember 05, 2017 05.05 du.

      Nagyon szepen koszonom, jol esik ezt olvasni! 🙂

Szólj hozzá

Heti tipp

Igényes és egyedi bababútort szeretnél születendő kisbabád babaszobájába?
A Babbo bababútor közel 600 féle elem kínálatával vár, melyek egyedi méretekben és színekben is rendelhetők.
Tekintsd meg a piacon egyedülálló dönthető fekvőfelületű babaágyainkat is!

Ugrás az oldalra.

Hírlevél

Rólunk

Az oldalunk azért indult, hogy megosszuk Veletek, hogyan tudunk a kislurkók mellett is teljesértékű barátok feleségek és elsősorban Nők lenni.

Kiemelt Partnereink

 
 

Legfrissebb kommentek

Közelgő események