Elengedni

Aztán kinyitom az ovi kapuját. Még meg kell szoknom, hogy nem ajtóstól rontok a házba, hanem ott a felső sarokban van egy kis fém retesz. Hiába ez a harmadik nap, még mindig lendületből próbálom kinyitni a bezárt ajtót. És persze, sosem sikerül.
Legszívesebben erre a röpke 5 másodpercre sem engedném el az Ő kicsi kezét, amíg lenyomom a kilincset. Öregesen nyikorog, be kéne olajozni. Ezt biztosan elfelejtették a nyári szünetben.

“Milyen nagy ez a sárga ház! Anya elhozott megint erre a szupi helyre, azt emlegette folyton, hogy ez az “ovi”. Nagyon sok játék van itt, még emeletes babaház is. Majd megint megmondom Anyának, hogy ezzel játsszunk, mint tegnap.”

Az udvart átszelve leveszem hátáról az ovis zsákot. Persze, otthon mondtam neki, hogy majd én cipelem helyette, mert az ugye “nehéz”, nehogy megfájduljon a kis háta. Még az utolsó pillanatokban is adni akarok neki az otthoni gondviselésből, a domestostól felrepedt kezeim simogatásából. Ahogy közeledünk az ajtóhoz, egyre jobban ver a szívem. Hiszen most, életemben először úgy igazán, el kell Őt engednem.

– Jééé, ennek a kislánynak is ugyanolyan copfja van, mint nekem. Látod, Anya? Ők is arra jönnek, mint mi. De ő miért sír? Anya, mi történt vele?

Kinyitom a bejárati ajtót, majd azt átlépve felveszem Őt. Még egy kicsit össze akarok vele bújni, magamévá tudni, mielőtt elválunk. A faliújságra kifüggesztett heti ebédmenüt olvassuk, hogy ezzel is oldjam a saját feszültségemet, de hát ugye, mondanom sem kell…
Krumplileves lesz, majd grízes tészta.
– Milyen finom! Drágám, ezeket Te nagyon szereted! Gyere, keressük meg gyorsan a jeledet!

– Anyaaaa, nee csikizz, jajjj ez nagyon csikiiiiiis!!

“Szeretem, ha Anya így hülyéskedik velem. Szeretem, ha mosolyog. A krumplilevesre emlékszem, de a másodikra már nem, mert Anya akkor kezdett el csiklandozni. Olyan mókás Anya. Úgy szeretem. És az illata is jó.
Na, megjöttünk, itt is van a jelem.”

Megmutatom neki még egyszer, hogy az ovis zsákban van póló, ha esetleg leöntené magát vízzel.
– Nézd, van zacskó is, amibe a vizes ruhát beleteheti az óvó néni. Mondd meg neki Te is, Szívem, nehogy elfelejtse. Gyere, vegyük át az ovis cipőt. Ugye, milyen szép pöttyös?

“Nekem van a legszebb ovis cipőm. Én választottam, teljesen egyedül. Anya pont jól tudja becsatolni, nem szorítja a lábam.”

– Jaj, hol van az Alvókám??

Előkeresem a kézitáskámból Nyuszikát és mosolyogva odaadom neki.
– Tessék, Kicsikém.
Tegnap este még bedobtam nyusszancsot a mosógépbe, hogy igazi otthoni illata legyen, hogy egy kis darabka biztonság elkísérje, mire visszajövök Érte. Egy kis darab, az elmúlt 3-, együtt töltött éveinkből. De ennek most vége. Egy pillanatra átvillan a fejemen, hogy “Nem!! Nem hagyom Őt itt! Hazaviszem! Olyan kicsi még! Jobb neki otthon, velem! A francba az egésszel! Ti nem tudjátok, mi jó Neki!”

– Nyuszikaaaaaa, azt hittem, otthon felejtettelek. Gyere, Anya, fogd meg a kezem és húzz a csoportig úgy, mint tegnap. Olyan, mintha korcsolyáznék a kövön. Naaaa, gyereeee. Gyere már, megmutatom, melyik asztalka való a babaházba!

A csoportszoba ajtaja nyitva áll, közeledve hozzá pedig egyre hangosabb a kihallatszódó sírás. Kis Drágámat már nem húzom, megfogja a kezem és szépen sétál mellettem, kicsit megszeppenve. Nem tudja hova tenni a másik kisgyerek fájdalmát. Az ajtóra egy szép őszi dísz van felakasztva. Megállt, hozzám bújik, Nyuszikát magához öleli.
Egy kislány nagyon sír, az egyik óvó néni próbálja vígasztalni. Többen vannak már a csoportban. Egy pár fiú épp hatalmas autópályát épít. Szinte kizárják a külvilágot, nagyon belefeledkeztek a játékba. Biztosan, ismerik is egymást korábbról.
Leguggolok Hozzá és eddigi életünk legnehezebb beszélgetését kell elkezdenem.

– Kicsim. Nagyon okos kislány vagy, ugye?”
– Igen, Anya.
– Nagyon is büszke vagyok Rád és szeretlek. – megfogom mindkét kezét – Anyának most el kell mennie az irodába egy pár papírért, aztán jövök Érted vissza, rendben?
– Anya, én is veled megyek. – közelebb lépett hozzám, ráült a térdeimre és lebiggyesztette a szájacskáját. Azt hittem, beleszakad a szívem.
– Kicsim, itt van sok játék, lesz krumplileves is és szeretnek Téged és vigyáznak Rád. Nagyon sietek és ebéd után itt foglak várni az ajtóban. Megígérem.
– Anya, ne menj el! Ne menj el! – átölelt és érzem a kis könnyeit a vállamon. Egyre keservesebben sírt.
– Figyelj, emlékszel, a bölcsibe is mindig mentem Érted, emlékszel? Ugye, emlékszel? Na, pont ugyanígy fogok visszajönni ide is Érted. Nagyon fogok sietni, Picim.

Az asztalnál ülő egyik óvó néni elindult felénk, hogy lerövidítse a búcsúzkodásunkat. Kedvesen és nagyon odaadóan hívja Őt, hogy jöjjön játszani. Közben felállok és felveszem, annyira sír, hogy nem sok tart vissza tőle engem sem. A szülőin azt mondták, nem szabad sírni a gyerek előtt. Ki volt ez az ökör, aki ezt kitalálta? Hogyan fojtsam vissza ezt a fájdalmat???

– Gyere, mindjárt hozzák a tízórait. Van új kirakó is, megkeressük? – hívja nyájasan az óvó néni és nyújtja Felé a kezét.
– Nem a-ka-rok. A-nya ne-menj-el – zokogott az én egyetlen Kincsem.

“Elviszem magammal haza, elviszem, nem hagyom itt nektek. Velem jobban érzi magát!”

– Csillagom, megmondom az időnek, hogy gyorsan teljen el és sietek vissza Hozzád. Nagyon szeretlek! – puszilgatom az arcát. A fülénél még alvós illata van. Édes, mint a méz.
– Adja át, Anyuka. Menjen. Minden rendben lesz. Menjen!! – kérlelt kedvesen az óvó néni és a rugdalózó, kapálózó gyerekemet átvette, majd becsukta az ajtót.

“A-nya, ne-hagyj-itt! A-nya-a-a, ne-menj-el! A-nya-a-a!! A-nya-a-a!!

Úgy álltam ott a csoportszoba ajtaja előtt, mint aki megsemmisült. Ott van a másik oldalán a gyerekem, aki nélkülem van a bizonytalanságban és engem akar. Olyan érzés ez, mintha valaki rátaposott volna a mellkasomra.
Hosszú léptekkel hagyom el az épületet, a bejárati kaput persze megint lendületből lefejelem. Rohadt retesz!!! Rohadj meg!!! Kérem vissza a Kislányom!!! Borzasztó zokogásban török ki, le is ültem a betonkerítésre. Én tudtam, hogy ez nehéz lesz, na de ennyire?
Hiába nézem az órát, nem telik az idő. Pedig megígértem, hogy szólok neki, gyorsan teljen. Vajon mit csinálhat? Babázik? Játszik vele valaki? Megtörli a kezét kézmosás után?

Ez a kis emberke, életünk legnagyobb alkotása most elindult egyedül egy nagy és kalandos úton. Megtanulja, milyen idegen gondozó nénikben bízni, nekik hinni, gyerekekkel kapcsolatokat-, klikkeket kiépíteni, barátságokat szőni, szocializálódni, szabályokat betartani,

és Anyát elengedni.
❤️

Szerzőről.

Papné Gál Dóra
Szerzőnek 18 cikke van
Tudj meg többet Papné Gál Dóra

Sziasztok!

Anyaságom említésre méltó pillanait/tapasztalatait/néhány kedves történetét szeretném Veletek megosztani nyíltan és őszintén, a kendőzetlen igazságokkal együtt. Egy-két bejegyzésemet viszont vidám hangnemben írom, hogy a káoszos napok között is legyen egy kis móka és kacagás. Ugyanakkor úgy érzem, komolyan is kell foglalkozni anyai lelkünkkel, hiszen mindannyian egy eddig ismeretlen világba csöppenve idegenként álltunk az újdonsült érzések, félelmek előtt.
30 éves vagyok, két kis szöszi boldog, büszke anyukája.
Nagy örömmel tölt el, hogy egy ilyen szuper közösségnek blogolhatok és remélem, Ti is hasonló érzésekkel olvassátok majd a történeteimet.
Szeretettel,
Dóri

Szólj hozzá

Heti tipp

Igényes és egyedi bababútort szeretnél születendő kisbabád babaszobájába?
A Babbo bababútor közel 600 féle elem kínálatával vár, melyek egyedi méretekben és színekben is rendelhetők.
Tekintsd meg a piacon egyedülálló dönthető fekvőfelületű babaágyainkat is!

Ugrás az oldalra.

Hírlevél

Rólunk

Az oldalunk azért indult, hogy megosszuk Veletek, hogyan tudunk a kislurkók mellett is teljesértékű barátok feleségek és elsősorban Nők lenni.

Kiemelt Partnereink

 
 

Legfrissebb kommentek

Közelgő események