28 szál gyertya

Megint eltelt egy év, születésnapom van. Idén 28 szál gyertya került a tortámra, de én képzeletben mégis elhelyeztem 2 másik szálat is. Kétségtelenül ‘csupán’ 28 év telt el születésem óta, ám a mi életünkben van még egy fajta születés, és erről sem szabad megfeledkezni, ez pedig az a dátum, amikor édesanyává váltunk.

A születésnap számomra kicsit olyan, mint a szilveszter. Arra késztet, hogy végigtekintsek az elmúlt évemen, és őszintén szembe nézzek úgy a jóval, mint a rosszal, a leckékkel és bizony a tanulságokkal is. És itt jön képbe az a bizonyos + 2 szál gyertya. Idén fontosnak tartottam, hogy sorra vegyem mit tanultam az elmúlt 2 évben, nem csak, mint ember, hanem mint anya is, hiszen az élet nagy tanító, de a gyerekeink talán még nagyobbak…

A teljesség igénye nélkül, íme az elmúlt 2 évem legnagyobb tanulságai:

A változás jó: Azt hiszem mióta az eszemet tudom utáltam a változást az életem minden területén. Sokkal komfortosabban éreztem magam a jól megszokottban, de azt azért már kénytelen voltam elfogadni az évek során, hogy akárhogyis rühellem, a változás bizony örök. Sosem hittem volna, hogy egyszer majd értékelni, sőt, talán szeretni is fogom. A kislányom állandóan változik: szinte hétről hétre mások a vonásai, az arckifejezései, az apró mozdulatai, változik a viselkedése, szélesednek az ismeretei és ez minden nap lenyűgöz engem. Be kellett ismernem, hogy az én kis napi csodáimat bizony mind a változás ihlette, így amitől a legjobban tartottam, amit igyekeztem leginkább elkerülni, képes manapság a legtöbb örömet csempészni az életembe.

A boldogság pillanatokban mérhető: Őszintén hittem benne és talán túl sokáig kergettem az illúziót, hogy egyszer majd boldog leszek. Úgy istenigazából, nagybetűsen, mindig és mindenkor. Mára már tudom, hogy a gyermekvállalással nem nyújtanak át egy szerződést, ami örök életemre feljogosít erre és tuti recept sincs rá. Nem leszel mindig, minden percben boldog, legalábbis én nem vagyok az. Vannak boldog perceim, óráim, olykor napjaim, de ez nem egy konstans érzés, ami egy babával együtt jár. Mert ott vannak a kemény percek, az átalvatlan éjszakák, a soha véget nem érő sírások és ringatások, az érzés, hogy elfogytam és képtelen vagyok már rá, de aztán eljön a reggel és bármit is tartogatott az előző nap, bármennyire is hittem, hogy nincs tovább, újból felállok. Hol több, hol kevesebb jut a boldog percekből, de megtanultam elfogadni, hogy néhány igazán boldog pillanatból hogy tudok erőt meríteni a sokszor végeláthatatlannak tűnő nehézségek olykor kegyetlen sorozatához is.

Paramami vagyok: Nem vagyok egyszerű eset, mindig volt bennem egy jó nagy adag hipochondria, amit próbáltam normális keretek közé szorítani, hol több, hol kevesebb sikerrel, de őszintén tartottam tőle mivé fog ez majd átcsapni, ha már nem csak magam miatt kell aggódnom. Mert aggódom, mindig. 17 hónapos múlt és még mindig használom a légzésfigyelőt. Sokáig próbáltam lebeszélni magam róla, vagy épp hagyni, hogy mások lebeszéljenek. Már nem kérdőjelezem meg az épeszűségemet miatta. Nem ártok vele senkinek, én viszont nyugodtabban alszom. Megtanultam kordában tartani a félelmeimet: nem viszem minden, olykor akár koponyát érintő esésnel az ügyeletre, az előbb említett légzésfigyelő is csak itthon üzemel, mamás vagy máshol töltött hétvégénél elviselem a hiányát. Viszont legalább sok időt töltök a Google-on, pedig tudom, hogy ha valaki, ő aztán igazán nem a barátom. Hát, ezen van még mit dolgozni. Paramami vagyok, de azt hiszem az önmagát fegyelmezni próbáló, még szerethető fajta.

Sírni jó: Persze ezt eddig is tudtuk, de tényleg. Azt viszont talán kevésbé, hogy amikor az ember ott áll egy babával a karjában, a sírás cseppet sem hat felszabadítóként, sokkal inkább gyengít el, ezzel is növelve a már amúgyis felgyülemlett frusztráció érzését. Anyaként már nem akartam sírni, egy ideig azt hittem ez nem lehet más, csak a gyengeségem vagy a túlcsorduló hormonjaim. Persze sokszor sírtam, mert nem ment, mert elfáradtam, mert nem tudtam megnyugtatni, vagy csak szimplán azért, mert az egészre teljesen alkalmatlannak éreztem magam. Lassan 2 év telt el, és büszkén mondom, még mindig szoktam sírni. Sírok, mert először állt fel. Sírok, mert megtette az első lépéseit egyedül. Sírok, mert visszainteget, amikor elviszik. Sírok, mert először mondta ki, hogy ANYA. Többet sírok, mint az elején, de ezek már az igazi örömkönnyek, azok, amiknek lassú lecsordulását sosem felejtem el, azok, amiktől igazán anyának érzem magam.

Sosem leszek elég jó: És ez pont így van rendjén. Hosszú ideig voltam tele kételyekkel, hogy elég jó vagyok e neki, méltó vagyok e arra, hogy az anyukája lehessek. Válaszokat nem kaptam, de minden nap új kérdésekre ébredtem. A legjobbat akarom neki, de vajon képes vagyok megadni? Eleget foglalkozom vele? Jól fejlődik? Megfelelően táplálom? Hogy legyek türelmesebb? Hogy tanítsam? Van eleget levegőn? Hasonló kérdések sorozatát elmém képes volt percenként dobálni , nem bírtam már, besokalltam. Sosem fogok választ kapni a gyötrő kérdésekre, aki őszintén megválaszolhatná, még nem tudja megtenni. Be kellett látnom, hogy nincs olyan, hogy elég jó. Mindannyian a legjobbak akarunk lenni, de épp azáltal vagyunk azok, hogy napról napra megkérdőjelezzük magunkat és a tetteinket. Már tudom, hogy nem a cél a lényeg, hogy elég jó legyek, hanem az út, amit ennek keresése érdekében nap mint nap bejárok.

Tökéletlenek vagyunk és épp ez tesz minket annyira utánozhatatlanul és megismételhetetlenül tökéletessé.

 

 

 

 

Szerzőről.

Karpathy Vivien
Szerzőnek 3 cikke van
Tudj meg többet Karpathy Vivien

Kárpáthy Vivien vagyok, egy tündéri 15 hónapos kislány anyukája. Jelenleg Budapest kertvárosában élem a kisgyermekes anyukák átlagosnak közel sem nevezhető, kalandokkal és olykor bizony kihívásokkal teli életét. 26 évesen lettem anyuka, ahogy mindig is szerettem volna és bár igyekeztem tudatosan készülni életem eddigi legfontosabb szerepére, mégis útközben ért a felismerés mennyire felkészületlen is voltam. Számomra nagyon fontos, hogy kendőzetlenül mutathassam be az utamat, a gondolataimat és az érzeseimet a téma kapcsán, amely bár kétségtelenül az élet legnagyobb ajándéka, de egyben a legnehezebb feladata is.
A számtalan minket, anyukákat foglalkoztató témák közül hozzám az elmúlt időben a gasztronómia áll a legközelebb. Habár nem jut rá annyi időm, mint szeretném, de imádok főzni, azon belül is leginkább sütni. Az életem minden területen igyekszem nagy hangsúlyt fektetni a vizualitásra, így arra törekszem, hogy az ételek ne csak finomak, de szépek is legyenek. Jól bevált, tuti receptekkel tehát biztosan szolgálhatok majd!
Lelkesen kutatom az egyedi, kézzel készült babaszoba kiegészítőket is, így ( vagy talán épp ezért?! ) mindig újabb és újabb szuper dolgokra lelek, amiket szívesen osztok majd meg veletek!
Különös boldogsággal töltenek el a szép dolgok, legyen szó egy mutatós tárgyról, egy gyönyörűen megkomponált fogásról, vagy egy jól kitalált outfitről, így magam is szeretem megörökíteni a számomra léleksimogató pillanatokat az életben, amikből később egy rosszabb napon feltöltődhetek.
Az írás mindig is szerves részét képezte a lényemnek, ezért is döntöttem úgy, hogy a diplomámmal ezt az érzést szeretném hivatalossá tenni, amely 2013-ban sikerült is. Azóta az élet kicsit elsodort a jól kijelölt utamról, de alig vártam, hogy visszatérhessek és olyan témákról írhassak, amiket szívügyemnek érzek és amelyek által segíthetek másoknak, akár csak egy mosoly erejéig is.
Remélem legalább annyi örömötöket lelitek majd a soraim olvasásában, mint amennyi boldogsággal engem eltölt az, hogy itt lehetek veletek!

Szólj hozzá

Heti tipp

Igényes és egyedi bababútort szeretnél születendő kisbabád babaszobájába?
A Babbo bababútor közel 600 féle elem kínálatával vár, melyek egyedi méretekben és színekben is rendelhetők.
Tekintsd meg a piacon egyedülálló dönthető fekvőfelületű babaágyainkat is!

Ugrás az oldalra.

Hírlevél

Rólunk

Az oldalunk azért indult, hogy megosszuk Veletek, hogyan tudunk a kislurkók mellett is teljesértékű barátok feleségek és elsősorban Nők lenni.

Kiemelt Partnereink

 
 

Legfrissebb kommentek

Közelgő események