Múló rózsaszín köd

Aztán újra kivettem őt a kiságyból és még mindig sírt. De úgy, hogy beleremegett a szája. Ott álltam Vele a karjaimban és nem tudtam, mit csináljak. Nem tudtam, mit KELL csinálnom. Ringattam és egyszerűen nem tudtam, miért sír. Pedig már mindent, de mindent elkövettem, hogy megnyugtassam.
Ezt miért nem mondta eddig senki? Hahóóóó, valakiiii!!!
Miért nem mondtátok, hogy ez nem csak szép és jó, hanem nehéz?
Pokolian nehéz…

A hintaszékben ébredtem fel arra, hogy átázott a trikóm. Úgy tocsogott, mintha a zacskós tejet magamra öntöttem volna. Ez aztán ám a kellemes érzés! Másik oldalon a karomban pedig Ő. Nagyon mélyen alszik, szájacskája nyitva maradt, ahogy befejezte az evést. Megmozdulni nem merek, pedig annnnyyyira kell pisilnem, hogy mindjárt becsurgatok. A redőnyt is sűrűbbre kéne engednem, hogy ne szűrődjön be rajta a reggeli, vakító napsütés. A lakásban csend, az utcán lévő kukásautó vígan nyeli be telepakolt pelenkáinkat. Nálam pedig éljenek a hormonok, a gyors ébredés után úgy levert a víz, hogy pillanatok alatt a saját levemben úszom mindenhol. Büdös is vagyok, mint a kolera. Hogy Ő miért nem ájul el tőlem, rejtély… Nem is értem, hogyan jelenthetem neki én a biztonságot ilyen atomszagos testtel. Lehet, azért is alszik ilyen mélyen, mert elkábult tőlem. Ki tudja…?
Viszont, most már nagyon kell pisilnem. De hogyan tegyem le az ágyába úgy, hogy ne ébredjen fel? Basszus, muszáj erőt vennem magamon. Nehézkes a felállás, jajjjjj, mert friss a császárseb. Mindig attól félek, hogy szétnyílik, pedig már 3 hete történt.

Szóval, mint az öregasszonyok, feltápászkodom Vele a karjaimban, fogaimat összeszorítva a fájdalomtól. Egy pillanatra meg is állok, mert zsibbadok mindenhol, mondjuk az elmúlt pár órás ülve alvást sikeresen véghez víve ez nem meglepő. A hintaszék karfájáról leesik a köntösöm és a kispárnák is, amikkel kitömködtem a hátam. Mint valami betörő, úgy osonok Vele oda az ágyához, hogy észrevétlenül letegyem és megcélozzam a vécét. Nagyot sóhajt és én menten rosszul leszek, hogy felkel!!! De nem így történt, csak elfordította a buksiját a másik oldalra. “Na akkor hajrá” – sprintelek a klotyóig, csak sprint nélkül. Úgy battyogok, mint aki a maraton lefutása után épp átvette az aranyérmét.
Végre egyedül. Arcomat két tenyerembe temetem és szemeimet becsukom. Nagyon fáradt vagyok. Itt, így, pisilés közben simán el tudnék aludni. Jó egy kicsit ide elbújni, nem is akarok kimenni egy darabig. Bevillannak képek az elmúlt három hétből; a gerincérzéstelenítő, a kórházszag, a tejbelövellés, a mellgyulladás-gyanús fájdalom, az első pillanat itthon hármasban, a légzésfigyelő zöld fénye, az első közös reggel…
A budin töltött 4 perces kiruccanást félbeszakítja az Ő sírása. Keservesen szomorkodik, de ugyan miért??? Hiszen egész éjjel rajtam lógott, evett-ivott, nem úgy, mint én. Nem fázik, nincs melege, pelusát nem rég cseréltem ki. Akkor meg mi baja van? MI BAJOD VAN???

Vissza a hintaszékbe, újra magamra kapcsolom Őt és megnyugszik. Na de nem mehet ez így egész nap!! Ki fog akkor vasalni, összepakolni, főzni…? Éhes vagyok, szomjas, büdös, át akarok öltözni, zuhanyozni, fogat mosni, és jó lenne valamit enni is. Így ringatózunk, most csak 72 percen át. Már az összes bulvárcikket elolvastam a himbilimbi közben… Ő pedig jó élesen telekakkantja a pelenkát, át is ázik a háta közepénél. Ennek köszönhetően az én trikóm is olyan lesz, tehát eggyel több indok a zuhanyzásra. De most ugye, nem lehet, mert tisztába kell Őt tenni. Gyerünk, fel a pelenkázóra. A rugit lehámozva teljesen egyértelmű, hogy a nedves törlőkendő ide kutya kukacát sem ér – irány a zuhany. De nem nekem. Brühühüüü!!!
Tiszta pelenkát és friss ruhát kap, hogy kettőnk közül legalább Ő érezze magát komfortosan. Hatalmasakat ásít, nyüsszög, látszik, hogy fáradt. Ha másban nem is, ebben tutira hasonlítunk.
Irány ki a teraszra a babakocsiba, ott elringatom. Igazán szexi látvány lehetek kócos, mostalan hajjal, mosatlan foggal, tegnapi hajgumival, tejfoltos, szaros trikóval. Nincs idő levenni. Tényleg nincs.

Elaludt, el sem hiszem.
Meddig fog ez így menni? HOGY LEHET EZT BÍRNI?? És, ha mindjárt felkel? Gyorsan rá is nézek, amíg kotyog a kávéfőző. Jóó, készen is van, lekapcsolom a gázt. Egyszerűen nincs erőm összeszedni magam, inkább leülök a fotelbe a csészével és csak nézek ki a fejemből. Írok az egyik munkatársamnak, hogy mizu, de nem válaszol. Dolgozik. Jó lenne valakivel beszélgetni…
Belenyilall a fájdalom a sebembe és odanyúlva jut csak eszembe, hogy szó szerint le vagyok szarva. A tejről ne is beszéljünk. Átöltözöm, mert tusolni nem tudok így, hogy Ő kint, én bent. És ebben a pillanatban felkelt. Sír és csak sír… 20 percet aludt. Most mit csináljak? Megint tegyem mellre? De az meg már úgy fáj, szinte sebes. Mindent kiszívott már belőle szerintem.
Újra szopizik, én az ajkaimat harapom a fájdalomtól és jajistenemezek könnyekkel küzködve.
Az ebédem egy gyorsan megkent vajas kenyér sonkával és sajttal, hogy valami tápérték azért legyen bennem, így kora délután. Hiába vedelem az őszilevet, attól nem lakom jól. Isssssstenem, érjen már haza Apuci és mentsen meg magunktól. Itt van lassan 3 óra és az egész nap szoptatásból, pelenkázásból és ringatásból áll. Meg kell szoknom, hogy a reggeli nyugodt fogmosásom eltolódik délutánra, vagy teljesen ki is marad. A mindennapi rutin lassan luxussá válik.

Hát mi ez, amibe csöppentem?? Egy rohadt kávét nem tudok meginni? Egy fésülködésre nincs idő? Zuhanyozni akaroooook! VALAKI szabadítson már ki innen!!!

Eltörik a mécses és eluralkodik rajtam a káosz. Itt van a SAJÁT gyerekem és nem tudom, miért sír. Hát miféle anya vagyok ÉN??? Kínomban és pánikomban már én is bömbölök Vele, tehetetlenségemben és dühömben pedig földhöz vágok egy csomag popsitörlőt. Bele szakad a szívem, hogy valami nem jó neki és nem értem, mit mond. A falnak nekidőlve magamat hibáztatom és várom, hogy… igazából nem is tudom, mire várok. Valaki vegye már fel és nyugtassa meg, mert ÉN (!) NEM TUDOM! Pedig mindent kipróbáltam, esküszöm, mindent, amit a szakkönyvekben olvastam! De nem működik! VALAKI SEGÍTSEN!!!

Kedves (leendő/első gyerekes) Anyukák!

Ez az a szituáció, amit – az elmúlt évek alatt történő újdonsült anyatársaimmal való beszélgetésekből kiderült, hogy – valószínűleg mindannyian így, vagy úgy, de átél(t)ünk. Kapunk egy friss, ropogós, nagyon kis cuki, sütiillatú, felhőpuha bőrű babácskát, akivel bizony össze kell szokni és megismerni egymást. Ez nem egy nap. Nem is egy hét. Amíg ez kialakul, igenis, lesz hadiállapot, sírás, bőgés, magunkat okolás, stb… ez nem szégyellni való, sajnos nincs ebben semmi különös és olyan sem, aki ezt elsőre profin csinálja. Igen, halmozódik a mosatlan, a vasalni való. De ettől még Jó anyák vagyunk!
Fogadd el a segítséget!
Neki mi vagyunk az EGYETLEN biztos pont a kis életében és teljesen természetes, hogy nélkülünk sír. Ez az egyetlen kommunikációs eszköze. Nem biztos, hogy mindig azt jelzi ezzel, hogy éhes/szomjas. A testünk melege, a hangunk és a szívdobogásunk zakatolása nélkül ő nem érzi magát biztonságban. Hiszen, gondoljunk csak bele; 9 hónapig bennünk, szűk helyen hallgatta szívverésünket, a hangunkat és a járásunk ritmikus üteme nyújtotta neki a biztonságos érzést. Aztán hirtelen kikerül ebbe a nagy, korlátlan, zajos, fényes világba, ahol “egyedül” van. Magától értetődő, hogy többnyire a karjainkban, bebugyolálva, hozzánk bújva, ringatva érzi jól magát. (Sajnos csak a második gyerekemet hordoztam ezen okok MEGELŐZÉSE céljából). Ez a komfort emlékezteti őt az anyaméhen belüli luxusra. Nyugtatja a hangunk, az illatunk, a közelségünk. Szinte eggyé kell vele válnunk.
Nem kell szégyellni, ha nem jön azonnal az anyai ösztön. Nekem sem jött. Na bumm. De ettől még jó anyja vagyok/lettem a gyerekemnek!

Nagyon nehéz átvészelni az első pár hónapot, igazán embert próbáló, lassú türelemjáték. De vége lesz, még ha ez üres ígéretnek is tűnik, hiszen az idő kereke nem áll meg.
4 év távlatából írva ezeket az emlékeket olyan, mintha meg sem történtek volna. Talán, kicsit vissza is sírom.
Legszívesebben visszapörgetném az időt, hogy újra megfoghassam a lányom apró testecskéjét. Ő volt a legkisebb az osztályon. Olyan könnyű volt, hogy nem is lehetett érezni a súlyát.

Elővettem a kis ruháit, amiket ereklyeként őrzök. Méricskélem hozzá a mostani énjét és nem akarom elhinni, hogy ő valaha ekkora kis poronty volt. Pedig, de és ilyen kicsi korában éreztem azt sokszor, hogy nincs kiút. Ezek a kis ruhák hordozzák magukban a sok kilátástalan helyzetű nap letisztult és megszépült emlékeit. Visszahozzák a sok át nem aludt éjszakát, a babaillatot, a relikviákat – mindent, amit szemünk behunyásával szinte csontig hatolóan örökké érezni fogunk.

Szerzőről.

Papné Gál Dóra
Szerzőnek 13 cikke van
Tudj meg többet Papné Gál Dóra

Sziasztok!

Anyaságom említésre méltó pillanait/tapasztalatait/néhány kedves történetét szeretném Veletek megosztani nyíltan és őszintén, a kendőzetlen igazságokkal együtt. Egy-két bejegyzésemet viszont vidám hangnemben írom, hogy a káoszos napok között is legyen egy kis móka és kacagás. Ugyanakkor úgy érzem, komolyan is kell foglalkozni anyai lelkünkkel, hiszen mindannyian egy eddig ismeretlen világba csöppenve idegenként álltunk az újdonsült érzések, félelmek előtt.
30 éves vagyok, két kis szöszi boldog, büszke anyukája.
Nagy örömmel tölt el, hogy egy ilyen szuper közösségnek blogolhatok és remélem, Ti is hasonló érzésekkel olvassátok majd a történeteimet.
Szeretettel,
Dóri

Szólj hozzá

Heti tipp

Igényes és egyedi bababútort szeretnél születendő kisbabád babaszobájába?
A Babbo bababútor közel 600 féle elem kínálatával vár, melyek egyedi méretekben és színekben is rendelhetők.
Tekintsd meg a piacon egyedülálló dönthető fekvőfelületű babaágyainkat is!

Ugrás az oldalra.

Hírlevél

Rólunk

Az oldalunk azért indult, hogy megosszuk Veletek, hogyan tudunk a kislurkók mellett is teljesértékű barátok feleségek és elsősorban Nők lenni.

Kiemelt Partnereink

 
 

Legfrissebb kommentek

Közelgő események