Feldolgozatlan-feldolgozott szülés

Régóta készülök megírni ezt a bejegyzést. Hosszú is lesz.
Úgy érzem, hogy tartozom ezzel magamnak, az anyáknak, akik nem tudták/tudják feldolgozni a szülésüket. Sokan azt hiszik, főleg a gyermektelenek (de találkoztam már kisgyermekes anyával is), hogy szülsz, kész, slusszpassz, kint a gyerek, a hasad összeesik, mint a leeresztett lufi, nem fáj már semmid és minden olyan, mint azelőtt. Kezedben a gyereked, örülj! Bárcsak ilyen egyszerű lenne!
Kedves Lányok, Fiúk, Hölgyek és Urak! A valóság nem ez.

A terhesség, szülés egy nő számára a legnagyobb, legszebb, legfájdalmasabb természetes állapot. Amolyan isteni teher. Igenis, megviseli a testünket a 9.hónap végén összegyűlt plusz kilómennyiség, a szervezetünket az ez idő alatt felgyülemlett hormonszint és a lelkünket az, hogy úton vagyunk valami csodálatos, soha vissza nem fordítható, ismeretlen, örök életre szóló állapot kapuja felé. Egész idő alatt tervezzük és milliószor elképzeljük, amint kisbabánk kibújik, ránk teszik és elönt minket a rózsaszín mámor. A kiírt időponthoz közeledve egyszerre vagyunk nyugodtak és izgatottak. Aztán elérkezik az idő és felismerjük azt a semmivel össze nem téveszthető fájdalmat, mely jelzi; itt az idő, édesanya leszel.
De mi van azokkal a kismamákkal, akiknek nem adatik meg a fájások megismerése, mert valamilyen egészségügyi indokból kifolyólag ( akár egy előre egyeztetett időpontban) (sürgősségi/programozott/életmentő) császármetszéssel kell szülniük. Vagy mi van azokkal a kismamákkal, akiknek elhúzódó, több napos vajúdásnak, kimerültségnek, nem várt és nehezítő körülményeknek köszönhetően a természetes úton való szülés is egy rossz élmény? Ohh, majd elmúlik… Ennél lenézőbb, tiszteletlenebb reakciót nem is lehet mondani egy sebzett lelkű frissen sült édesanyának.

Kivették belőlem a lányomat. Olyan gyorsan, hogy a mai napig nem tudom realizálni. Nem tették a mellkasomra. Nem lehetett velem a férjem, nem engedték. Nem voltak fizikai érzéseim. Nem igazán voltam magamnál, mert benyugtatóztak, de belém égett szinte minden pillanat. “Beleegyezik a sürgősségi császárba?”
Még most is érzem a műtő tipikus kórház-szagát, látom a jobb falon az órát, hogy negyed 10 múlt. Mindjárt kezdődik a Miami helyszínelők. Érzem a bal karomon az automata vérnyomásmérő periodikus összehúzódását. Látom előttem a zöld paravánt, felettem a hatalmas műtős lámpát, amiben eltorzítva és halványan visszatükröződik kislányom megszületése. De nem emlékszem rá… nem emlékszem az érzésre, nem emlékszem ŐRÁ. Talán ez a legborzasztóbb. Biztosan neki is szörnyű lehetett. Ő nem is volt már jól odabent, ezt már 12 órával előtte is éreztem. De elhajtottak haza, hogy nem jók a fájások. Mielőtt kiemelték őt, már alig vert a szíve. Állítólag rendkívül gyorsan kellett cselekedni. Kivették belőlem, elszakították tőlem és elvitték. Ott feküdtem elkábítva, elérzéstelenítve, kiszolgáltatva és úgy éreztem magam, mint akit szó szerint kibeleztek. Túrkáltak a hasüregemben, sírtam, émelyegtem és összehánytam magam. Büdös volt tőle a nyakam, a hajam, a szám. Semmi szépség nem volt ebben az egészben. Egyedül voltam, mert így kellett lennie.
Egy roncsnak, egy nyomoréknak éreztem magam, mert nem sikerült! Hát miféle nő vagyok én, aki úgy teremtődött, hogy hüvelyi úton szüljön és én erre NEM VAGYOK KÉPES??? Hetekig sírtam a zuhany alatt a férjemnek, egyszerűen képtelen voltam ezt feldolgozni. Körülöttem mindenki “szült”, engem “császároztak”. “Jaaa, hogy nem tudtad megszülni? De miért?” Mindig magyarázkodnom kellett a miértet. Elképesztő szégyenérzetem volt. Évek után, rengeteget beszélve erről halványult és múlt el ez a rossz érzés. És a bűntudat.
Ennek a borzasztó élménynek kellett megtörténnie ahhoz, hogy a második szülésnél megadathasson nekem mindaz, minden szép és jó, ami a kislányunk érkezésénél kimaradt.

3 elvesztett terhesség után beköltözött a kisfiúnk a szívem alá. Nődögélt és alig vártam, hogy a kezembe foghassam. Nem féltem. Nem féltem már attól sem, ha császárral jön világra, hiszen tudtam, mi vár rám. Természetes úton szerettem volna őt világrahozni és azt is elhatároztam, hogy jól fogom magam érezni a kórházban. Mert ha én nem vagyok jól, a baba sem. És mindent elkövettem ennek érdekében. Eszemben nem volt szoptatós hálóinget venni. Inkább színes, hosszított fazonú, spagetti pántos trikókat csomagoltam, szép köntöst, új papucsot és vettem csini nesszeszert is. Én akkor is jól fogom magam érezni! Sőt! Sminkcuccot is vittem 😀 Nem leszek újra antinő vérfoltos hosszú hálóingben! Nem fogok összegörnyedve, véres tasakkal sétálni a folyosón! Nem nem nem!!!

A kisfiammal 27 órát vajúdtam. Hosszú és fárasztó volt, de ő jól érezte magát, én pedig azon voltam, hogy táguljak és érezzem egyre lejjebb a fejecskéjét. Tudtam, hogy a férjem kint vár a folyosón és örültem, hogy a CTG-s megfigyelés után kimehettem hozzá fél órára, hogy tartsa bennem a lelket két fájás között. Együtt voltunk, együtt lehettünk és ez nagy érzelmi biztonság volt abban a pár percben. Utána mentem az előkészítőbe, majd az APÁS SZÜLŐSZOBÁBA. Apás szülőszoba… Istenem, hát itt vagyunk. Az én drága szülésznőm pontosan tudta, mi volt nekem anno a legnagyobb szívfájdalmam és ő is szerette volna, ha most kivehetné a részét a kárpótlásból. Velem lehetett a férjem, beöltözve, foghatta a kezem, simogatta a hajam. Ekkor már 26 órája vajúdtam. Erőm már nem nagyon volt, a magzatvíz csak szivárgott, a fájások pedig változóak az erős és a bazi erős között. Nagyon fáradt voltam és akkor éreztem, hogy feszül lent a hasam. Egészen konkrétan az előző császár hege. Ez egy olyan indok, ami egyetlen pillanatra sem kérdőjelezte meg az orvosnál az azonnali császármetszést. Ránéztem a férjemre és mindketten elmosolyodtunk. Mondtam neki “ne félj”. Én nem féltem. Tudtam, mi miután jön. Tudtam, hogy a katéter felhelyezésénél “nagylevegőbeszív” és a gerincérzéstelenítőnél hogyan kell tartani a fejem, kezem. Elköszöntünk egymástól, megölelt, megpuszilt és mondta, “itt várlak a fal másik oldalán”.
A gerincérzéstelenítőt hetedszerre tudták csak beadni. Még most is ki tudom tapogatni, melyik csigolyám közé szúrták. Ugyanott volt még az óra, a jobb oldali falon, csöpögött az infúzió, pulzált a vérnyomásmérő. De jól voltam. Teljesen tiszta volt a tudatom. Alig vártam, hogy láthassam a kisfiunkat. Az aneszteziológus mindig mondta, hogy most épp mit csinálnak az orvosok. “Most fogják kiemelni, ez kellemetlen lesz”. Már csak pár pillanat… és akkor… rátették őt a mellkasomra!! Éreztem minden kis porcikáját, hallottam a sírását. Abban a pillanatban én is sírtam, zokogtam. Átélhettem én is ezt a mágikus, semmihez nem hasonlítható érzést. (Remeg a kezem, miközben ezt írom) Aztán felmutatták a paravánon keresztül, hogy láthassam őt. Tiszta nővérkéje! Annyira sírtam örömömben, hogy az anesztes velem együtt pityergett. Elvitték lemosdatni, közben éreztem, hogy elfáradtam és kimerültem. Kezdtem lelassulni és elgyengülni. Soha nem felejtem el a műtőajtóban álló doktornőt, aki mondta, egyre sápadtabb vagyok. Ebben a pillanatban visszahozták a kisfiamat egy gyors puszira, aztán átadták az Apukájának a túloldalon lévő őrzőben. Amikor elvitték, éreztem, hogy teljesen elgyengültem. Néztem a műtőslámpát és lassan lecsukódtak a szemeim. Emlékszem, hogy hallom, amint a szívmonitor egyre lassabban ver, valami vészsípolást is jelzett. Éreztem, ahogy rám rakják az oxigénmaszkot. Hallottam, ahogy szólít az anesztes “Dóri, Dóri ne ájulj el!”. Hallom, ahogy az egyik doki nyomatékosan parancsolja a másiknak “SIESS MÁR”! Mindent hallottam, de reagálni nem tudtam. És innentől se kép, se hang.

Amikor kiemelték a kisfiamat, ketté repedt a méhem legvastagabb aortája. Állítólag ez olyan vastag, mint egy felnőtt férfi kisujja. Az orvosom elmesélése alapján majdnem 15 percig tartott, mire elállították a vérzést, annyira nehéz volt lefogni az eret. Vastag is és pulzált is. “Ugye tudja, hogy nagy szerencséje volt?”. Olyan komoly vérveszteséget szenvedtem, hogy a szervezetemben lévő összmennyiség felét vérátömlesztéssel kellett megkapnom. Állítólag az is szerencse, hogy a méhemet nem kellett kivenni.

A kislányom kellett hozzá, hogy a kisfiam megmutathassa nekem, milyen az a rózsaszín mámor. Én elferdítve éltem át, másmilyen módon, de megadta a jó Isten, ami után annyira sóvárogtam. Vajúdhattam a férjemmel, támogatott, együtt küzdöttünk a kisfiammal, hogy nyíljon a méhszáj. És amikor ráfektették a mellkasomra… Na ott beteljesült a vágyam. Betöltötte minden üresen maradt zegzgúgát a szívem ezen részének. Átélhettem mindent, ami meggyógyította a lelkemet. Szándékosan írom egyes számban – nekem életem legjobb élménye, a férjemnek a legfájdalmasabb. Azóta eddig csak egyszer beszélt nekem erről, se előtte, se utána. Azt mondta, “Ott álltam a kisfiammal a kezemben és nem tudtam, hogy életben maradsz-e a fal másik oldalán. Akkora fájdalmat éreztem, hogy (soha nem felejtem el ezt a kijelentését) összezsugorodott a szívem”.
Mindennek 10 hónapja. Jól vagyunk, egészségesek. A gyerekeink között valamiféle mágikus kapocs alakult ki, már az első pillanatban. A születési dátumukban is ugyanazok a számok szerepelnek. Megmutatták nekünk, hogy a szülés/születés nem mindig fenékig tejfel, de feldolgozható, csak meg kell találni a módját. Nem szabad szégyellni. Keresni kell olyan társaságot, bizalmast, aki átérzi, megérti ezt a fájdalmat és mellőzni azt, aki csak legyint rá. Nekem a sok beszélgetés segített és így elfogadtam az első, kudarcnak hitt szülésemet. A kislányom sokszor megsimogatja a két heget a hasamon. Tudja, hogy a fehér csík az övé, a piros az öcsié. Büszkén viselem ezeket a sebeket, hiszen egyik a másik nélkül sosem jöhetett volna létre.

08.01.
10.08.

Szeretlek Titeket!

Szerzőről.

Papné Gál Dóra
Szerzőnek 18 cikke van
Tudj meg többet Papné Gál Dóra

Sziasztok!

Anyaságom említésre méltó pillanait/tapasztalatait/néhány kedves történetét szeretném Veletek megosztani nyíltan és őszintén, a kendőzetlen igazságokkal együtt. Egy-két bejegyzésemet viszont vidám hangnemben írom, hogy a káoszos napok között is legyen egy kis móka és kacagás. Ugyanakkor úgy érzem, komolyan is kell foglalkozni anyai lelkünkkel, hiszen mindannyian egy eddig ismeretlen világba csöppenve idegenként álltunk az újdonsült érzések, félelmek előtt.
30 éves vagyok, két kis szöszi boldog, büszke anyukája.
Nagy örömmel tölt el, hogy egy ilyen szuper közösségnek blogolhatok és remélem, Ti is hasonló érzésekkel olvassátok majd a történeteimet.
Szeretettel,
Dóri

Szólj hozzá

Heti tipp

Igényes és egyedi bababútort szeretnél születendő kisbabád babaszobájába?
A Babbo bababútor közel 600 féle elem kínálatával vár, melyek egyedi méretekben és színekben is rendelhetők.
Tekintsd meg a piacon egyedülálló dönthető fekvőfelületű babaágyainkat is!

Ugrás az oldalra.

Hírlevél

Rólunk

Az oldalunk azért indult, hogy megosszuk Veletek, hogyan tudunk a kislurkók mellett is teljesértékű barátok feleségek és elsősorban Nők lenni.

Kiemelt Partnereink

 
 

Legfrissebb kommentek

Közelgő események