Célkeresztben

Bizonyára mindannyian tudjátok, hogy mióta anyukák vagyunk sokkal, de sokkal érzékenyebbé váltunk. Nem kell nektek bemutatnom, hogy milyen is az, amikor az ember elsírja magát egy macskakaja reklámon, vagy csak azért mert a Barátok köztben Peti szakított Hannával. Tudjátok, mire gondolok, ugye? Ismerős a helyzet? Hiába vagyok (vagy voltam) egy sebezhetetlen amazon, erős nő, valahol, valamikor elgyengültem. Vannak időszakok, amikor visszaáll a rend, de van, amikor sokkal érzékenyebb vagyok. Így van ez a napokban is. Képes vagyok magamra venni minden apróságot, túlteng bennem az igazságérzet, és nem értem a világot.

Ilyenkor különösen az ábrándít ki, hogy MI anyukák bántjuk egymást. Mi, akik pontosan tudjuk, hogy milyen érzés is ez. Képesek vagyunk a földbe tiporni a másikat, ha valamit nem úgy csinál, ahogy nekünk tetszik. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az egyetlen igaz megoldás és járható út az, ahogyan mi gondoljuk, ahogy mi csináljuk. De hova vezet mindez? Tényleg annyira fontos, hogy az a másik anyuka meddig szoptatja a babáját, hogy néz-e tévét az 1 éves gyereke, vagy anyuka el mer-e menni a fodrászhoz amíg a bébiszitter vigyáz a babára? Miért ítélkezünk? Miért törünk pálcát más feje felett? Miért nem tudunk gondolkozni és miért nem képzeljük bele magunkat a másik helyzetébe? Egyáltalán miért van erre szükség? Miért érzünk kényszert arra, hogy megmondjuk a tutit, még akkor is, ha tudjuk, hogy ezzel megbánthatunk más anyukát?

Erre csak mi NŐK vagyunk képesek. És nőként még akár meg is értem, hiszen a rivalizálás valahol a vérünkben van, de Anyaként is megtehetjük ezeket? Valakinek mi vagyunk az etalon, a mi példánkon nő fel. Valóban erre akarjuk nevelni? Ezt kell nap, mint nap látnia? Elképedve állunk a kétévesünk felett, amikor hatalmas hisztit csap azért, hogy a zöld pohár helyett a kékből kapta a kakaóját. Két perc múlva pedig a földbe tiporjuk azt az anyukát, aki törölte egy rózsaszín elefántról szóló posztunkat a facebookról. Hogy akarjuk megtanítani a gyerekeinknek, hogy ne csináljanak bolhából elefántot, hogy ne kapjanak dührohamot, amiért a busz balra kanyarodott, mikor ők azt akarták, hogy jobbra menjen, amikor mi is pontosan ezt csináljuk… Felnőtt fejjel… Elvárjuk, hogy a gyerekek az oviban szép szóval, és türelemmel forduljanak egymáshoz, mialatt mi itthon egy facebook profil mögé bújva a sárba döngölünk egy másik anyukát banális dolgok miatt. Valóban ezt a példát akarjuk mutatni? Valóban egy ilyen világot teremtünk mi magunk? Ebbe a világba szeretnénk majd a lányainkat is belekényszeríteni?

Nem! Tudom, hogy nem… De ezen egyedül MI, MI ANYUKÁK tudunk változtatni.

Ezért arra kérlek, és bíztatlak titeket, hogy legyünk egymással elfogadóbbak! Próbáljuk meg megérteni egymást, számoljunk el 10-ig, mielőtt leírunk valamit, olvassuk el még háromszor, mielőtt az enterre nyomunk! Mert a képernyő másik oldalán, egy ugyanolyan kifacsart, fáradt, csupaszív és érzékeny anyuka olvassa a sorainkat.

Hiába vagyok (vagy voltam) egy sebezhetetlen amazon, erős nő, valahol, valamikor elgyengültem. Vannak időszakok, amikor visszaáll a rend, de van, amikor sokkal érzékenyebb vagyok.  Képes vagyok magamra venni minden apróságot, túlteng bennem az igazságérzet, és nem értem a világot.  Így volt ez ma reggel is…

P.S. La Mome Mami fórum margójára:

Így volt ez ma reggel is… Amikor is ellátogattam a nyugalom szigetére, ahol mielőtt körbenézhettem volna, már kaptam is a virtuális pofonokat. Tőletek, anyukáktól. Tízed magammal azon dolgozunk hosszú órákon át nap, mint nap, hogy ezeket a pofonokat TI elkerüljétek, hogy a mi kis anyukaközösségünkben elfogadásra, jó tanácsra, megértő szavakra leljetek. Ékszerdobozként tisztogatjuk, óvjuk, testünkkel védjük ezt a virtuális teret, család, gyerekek és munka mellett. Egy nemes, jó cél érdekében vívjuk meg a harcainkat, és higgyétek el nem veletek, hanem értetek. Mert mi hisszük továbbra is, hogy együtt könnyebb! Szeretnénk hinni, hogy tudunk egy olyan világot teremteni, ahol ezek az értékek dominálnak. Köszönjük, hogy megértitek és segítitek fenntartani ezt az eszmét, hogy ne egy utópia legyen, hanem a mi valóságunk!

Szerzőről.

Szilágyi Virág
Szerzőnek 10 cikke van
Tudj meg többet Szilágyi Virág

Szilágyi Virág vagyok, 28 éves, 20 hónapos ikrek Zalán és Milán anyukája.
Babázás előtt tanácsadóként, trénerként dolgoztam, valamint 5 éve vezetem rendezvényszervező cégemet.
Mint ahogy a La Mome-nál mindenki más életét, így az enyémet is megváltoztatta ez a két gyönyörűség, akik bearanyozzák a napjaimat. Olyannyira, hogy a várandósságom, és a fiúk születésének körülményeit a Lifenetwork csatornán futó Jön a Baba című sorozatban ország-világ elé
tártam; nyíltan beszéltem az érzéseimről, a nehézségekről és a sikerekről is.
A mai anyukáknak szükségük van arra, hogy lássák: nincsenek egyedül, hogy tudják: mások is hasonló problémákkal küzdenek.
Éppen ezért, a jövőbeni ikres anyukák segítése céljából nemsokára megjelenik első könyvem sIKERes praktikák címmel, amely kifejezetten az ikres életről, az ikrek ellátásának gyakorlati tanácsairól szól. Ennek tükrében már biztos kitaláltátok, hogy a La Mome-on futó rovatom témája
sem lesz más: az ikres anyaság mindennapjait fogom nektek bemutatni. Kalandozzatok velem!

Szólj hozzá

Heti tipp

Igényes és egyedi bababútort szeretnél születendő kisbabád babaszobájába?
A Babbo bababútor közel 600 féle elem kínálatával vár, melyek egyedi méretekben és színekben is rendelhetők.
Tekintsd meg a piacon egyedülálló dönthető fekvőfelületű babaágyainkat is!

Ugrás az oldalra.

Hírlevél

Rólunk

Az oldalunk azért indult, hogy megosszuk Veletek, hogyan tudunk a kislurkók mellett is teljesértékű barátok feleségek és elsősorban Nők lenni.

Kiemelt Partnereink

 
 

Legfrissebb kommentek

Közelgő események