Ó(v)oda?

10 perce hagytam el az óvoda kapuit. Ma először léptem ki úgy az ajtón, hogy a fiaim nem jöttek velem. Üres vagyok. Itthon ülök a lakásban, nézek körbe-körbe és minden sivár, szürke, unalmas. Éreztem, ahogy kezd elönteni a szomorúság és tör elő belőlem a könnyzuhatag, ezért gyorsan leültem a laptop elé, hogy kiírjam magamból a gondolataimat sírás helyett. Előre is elnézést kérek, ez a bejegyzés most önző módom rólam szól. Nem célom most megváltani a világot, csak az írásba temetkezem, hátha könnyebb lesz így feldolgoznom.

ovi

Feldolgoznom… könnyekkel küszködve kiröhögöm magamat, ahogy ezt a szót leírom. Nekem kell valamit feldolgozni? Vicc az egész, komolyan… De hát én akartam őket 2,5 évesen óvodába vinni. Én vágytam rá, hogy közösségben legyenek, és több időm legyen a vállalkozásainkra. Minden úgy alakult, ahogy én szerettem volna, most mégis itt ülök kétségbeesve. Nem vagyok normális! Vagy ez a normális? Milán fiam puszit se akart adni, futott be a csoportszobába, úgy kiabáltam utána. Visszaszaladt, kaptam egy ölelést és egy puszit (kettőre már nem volt ideje, hiszen fontos dolga akadt bent) és rohant a játékokhoz. Zalán picit óvatosabb volt, ő hívott, hogy: „Anya gyeje! Anya teisjössz!” Már megörültem, hogy mehetek vele – mint az előző napokban-, hiszen ő azt szeretné és láthatom, ahogy játszik, ahogy foglalkoznak vele, de az óvónéni mondta neki, hogy: „Gyere Zalán, keresünk neked egy kukásautót!” és azzal a lendülettel be is csukódott előttem az ajtó. Még csak pici sírást sem hallottam ki a szobából. Ott álltam megsemmisülve a folyosón. Hirtelen nem tudtam, hogy mit kell csinálnom. Vártam még egy kicsit, hátha felfogják, hogy anya most nincs már ott és kirohannak hozzám. Hiába vártam. Eltelt 10 perc és semmi jele annak, hogy bárkinek is hiányoznék. Mintha kitépték volna a szívemet a helyéről. Gombóc a torkomban, de csak nem sírhatom el magam ott az óvodai öltöző közepén.

Be kellett látnom, hogy vége van. Ennyi volt. Nagyok lettek a gyerekeim.

Némán kullogtam haza a gyerekzsivaj nélküli házba. Egy korszak véget ért. Egy gyönyörű, meghitt, imádnivaló korszak. És tudom, hogy mennyiszer vártam, hogy végre ovisok legyenek, hogy legyen egy kis időm másra, de nem gondoltam, hogy ez ilyen nehéz. Piszok nehéz.

image2

Nagyon örültem, mikor 2 évesen szobatiszták lettek, de most eszembe jutott, hogy ha esetleg nem siettem volna ennyire, még itt lennének mellettem pár hónapig. Önző vagyok. Akkor is az voltam, amikor azt vártam, hogy végre eljöjjön ez a nap, és most is az vagyok. Pedig higgyétek el, ők a legfontosabbak. Tudom, hogy jól érzik magukat, jó helyen vannak. Mégis szomorúságot, dühöt, lelkiismeret-furdalást és csalódottságot érzek. Nem gondoltam, hogy a beszoktatás ilyen gyorsan megy. Nekem ehhez több idő kellett volna. Senki sem szólt, hogy a beszoktatás az anyának van, nem a gyereknek. Bizonyára én erre még nem voltam készen. Vége, ennyi volt. Bízom benne, hogy ez elmúlik, hogy az agyam meg tudja magyarázni a szívemnek, hogy ez az élet rendje, és így kell lennie. Bízom benne, hogy visszaáll minden a kerékvágásba és begyógyul az anyai szívemen ejtett seb. Bízom benne, hogy eljön az idő, amikor nem nézem percenként az órámat, hogy mikor mehetek már vissza értük. Bízom benne, hogy elmúlik ez az önsajnálat.

Megint kiröhögöm saját magam. Önsajnálat… Ez nem én vagyok, ez rám nem jellemző. Hahóóó!!! Virág!!! Térj már észhez!!! De most nem megy. Most a szívem veszi át a hatalmat a lényem felett. Semmi másra nem vágyok, minthogy átéljem a viszontlátás örömét. Vajon ők is várják? El fognak múlni ezek az érzések vagy most indulnak el újra a régről ismert keserű hétköznapok??? Megannyi kérdés és kétely kavarog bennem. Bennem, aki egy erős, határozott, konkrét elvekkel rendelkező nő VOLTAM. Az voltam, egyszer régen, mielőtt érző szívű, anyukát faragott belőlem ez a két kis csöppség, akik tegnap még a tenyeremben elfértek…

DSC_7558

Szerzőről.

Szilágyi Virág
Szerzőnek 8 cikke van
Tudj meg többet Szilágyi Virág

Szilágyi Virág vagyok, 28 éves, 20 hónapos ikrek Zalán és Milán anyukája.
Babázás előtt tanácsadóként, trénerként dolgoztam, valamint 5 éve vezetem rendezvényszervező cégemet.
Mint ahogy a La Mome-nál mindenki más életét, így az enyémet is megváltoztatta ez a két gyönyörűség, akik bearanyozzák a napjaimat. Olyannyira, hogy a várandósságom, és a fiúk születésének körülményeit a Lifenetwork csatornán futó Jön a Baba című sorozatban ország-világ elé
tártam; nyíltan beszéltem az érzéseimről, a nehézségekről és a sikerekről is.
A mai anyukáknak szükségük van arra, hogy lássák: nincsenek egyedül, hogy tudják: mások is hasonló problémákkal küzdenek.
Éppen ezért, a jövőbeni ikres anyukák segítése céljából nemsokára megjelenik első könyvem sIKERes praktikák címmel, amely kifejezetten az ikres életről, az ikrek ellátásának gyakorlati tanácsairól szól. Ennek tükrében már biztos kitaláltátok, hogy a La Mome-on futó rovatom témája
sem lesz más: az ikres anyaság mindennapjait fogom nektek bemutatni. Kalandozzatok velem!

1 Comment

  • Kósa Zsu február 17, 2017 07.48 du.

    A 3.-kal is bőgni fogok….ezt nem lehet megszokni 🙂

Szólj hozzá

Heti tipp

Igényes és egyedi bababútort szeretnél születendő kisbabád babaszobájába?
A Babbo bababútor közel 600 féle elem kínálatával vár, melyek egyedi méretekben és színekben is rendelhetők.
Tekintsd meg a piacon egyedülálló dönthető fekvőfelületű babaágyainkat is!

Ugrás az oldalra.

Hírlevél

Rólunk

Az oldalunk azért indult, hogy megosszuk Veletek, hogyan tudunk a kislurkók mellett is teljesértékű barátok feleségek és elsősorban Nők lenni.

Kiemelt Partnereink

 
 

Legfrissebb kommentek

Közelgő események