Van, ami nem megy

Új év, új kezdet – szól az elcsépelt közhely. Nem állítom, hogy senkinél sem működik, de azt leszögezhetjük, hogy az újévi fogadalmak többsége január másodika estig marad életben, vagy amíg teljesen ki nem józanodunk a szilveszteri buliból.

Nincs azzal baj, hogy az ember kapaszkodókat keres, sokan érezzük úgy, hogy ha a naptárban a következő napon már másik évet írunk, akkor az tényleg jelenet valamit, tényleg új lendületet kapunk. Nekem speciel nincsenek kifejezetten újévi fogadalmaim, sosem voltak, de év elején mindig készítek egy tervezetet a fejemben, mit és hogyan szeretnék ütemezni hónapról, hónapra. Persze csak kábé, mert mint tudjuk, minden esetleges.

Ugyanakkor a napom legtudományosabb szakában (ez a reggeli kávé szürcsölgetése) rendre belefutok olyan gondolatokba, hogy ez már megint nem megy, vagy valamilyen ítéletbe saját magammal kapcsolatban, saját magamtól. Zömmel apró, de visszatérő kudarcok ezek. De valóban azok? Vagy csak annak éljük meg?

Arra a döntésre jutottam tehát, hogy sorba veszem azokat a dolgokat, amik egy képzeletbeli bakancslistán a legalsó sorban, apró betűkkel vannak írva, de amik sosem fognak összejönni, mert egyszerűen összeegyeztethetetlenek a természetemmel, valós mivoltommal. Nem újabb fogadalmakat gyártani, hanem a feleslegesekkel leszámolni. Arra akarok kilyukadni, mennyivel könnyebb, ha tisztában vagyunk azzal, hogy miben nem fogunk megváltozni soha, és ezzel levesszük saját magunkról is a terhet. Elengedni azt, ami sosem volt a mienk, és elfogadni azt, ami még lehet.

happy

Szeretnék egy személyes példával illusztrálni. Sokáig zongoráztam, összesen 12 évig nyitottam be minden héten háromszor a zeneiskola ajtaján. Sajnos a zenei előkészítőt, az idő szűke miatt kislányként ki kellett hagynom, hogy időben el tudjam kezdeni a tanévet. Ezért végig utáltam a szolfézst, mindig azt éreztem, hogy a többiek többet tudnak. Amíg lehetett, más melléktárgyat vettem fel, sokáig kórusban énekeltem. Aztán kaptam egy új szolfézs tanárt. Már akkor kamasz voltam, bőven. Magas volt, nyúlánk, elegáns és légies jelenség. Nem emlékszem mitől és hogyan, de már az első órája után boldogan távoztam, és ez végig így volt abban a 2 évben, amíg tanított. Elvitt minket a Zeneakadémiára, benevezett zenei műveltségi versenyekre, és mindig mindenhol azt éreztük, mi vagyunk a legjobbak. Ekkoriban nekem két párhuzamos valóság létezett, az egyikben sima diák voltam, a másikban viszont dacoltam az anorexiával. Mikor végül ezt a csatát megnyertem, elhívott magukhoz Kapolcsra, a kis tanyájukra. Láttam őt anyaként, feleségként. Láttam a 3 szép és jól nevelt gyereket, a karmester férjet, aki a felelősségteljes munkája mellett a vidéki otthont is rendben tartotta. Esküszöm, láttam a békét és harmóniát, ami belengte a teret, azt az önazonosságot, amit mindenki keres.

Láttam, és tudtam, hogy ez nekem sosem fog összejönni. Sosem leszek ennyire harmonikus és kiegyensúlyozott, ahhoz másik testbe és lélekbe kellett volna születnem. Ezt már akkor, 18 évesen is megfogalmaztam. És egyáltalán nem voltam ettől boldogtalan. Jó volt látni, hogy nem csak könyvekben létezik ilyen tökéletesnek nevezett család, még ha kevés is van belőle.Nem azt emeltem ki ebből a pillanatból, ami nekem nincs, hanem örültem, hogy megismerhettem pár értékes embert, akikből mindig merítkezhetek a nehezebb napokon. Nem lehetek olyan, mint ők, mert egészen más vagyok. Más vagyok anyaként, feleségként. Sokkal több bennem a bizonytalanság, néhol a feszültség, néhol a szomorúság, de ettől vagyok én, én. De képes vagyok a pozitív példából építkezni, és olyankor elővenni, amikor tényleg szükségem van rá. Ha csak hajszolnám az ő életük mását, biztos boldogtalanság várna rám.

 

happy3

Sosem voltam féltékeny senkinek az anyagi javaira. A márka hashtagek, a drága kocsik, külföldi nyaralások egyszerűen nem érik el az ingerküszöbömet. Más a helyzet a szakmai eredményekkel. Na, arra sokáig nagyon irigy voltam. Gimiben felettem járt egy lány. Voltak közös bandázások, nagyjából azonos volt az érdeklődési kör. Egy ösztöndíj miatt végül azonos évfolyamba kerültünk, egyszerre érettségiztünk. Én is az Iparművészeti egyetemre készültem, ő is. Nekem ez egy gyerekkori álmom volt, több tervem nem is volta jövőre nézve, de pont a végső megmérettetés előtt nekem kezdett szétcsúszni az életem. Nehezen szedtem össze a darabkáimat, képtelen voltam a felvételire is külön készülni, le szerettem volna csak rendben érettségizni, és gondoltam, majd egy évvel később felvételizem. A lányt persze felvették elsőre, még akkor. Pár év múlva kiemelkedően jól teljesített, már egyetemistaként is felfigyelt rá a szakma. Diploma előtt már sikeres márkát működtetett, ami azóta is egyre sikeresebb. És mindeközben szült egy gyereket is, és férjhez ment. Nem voltunk személyes kapcsolatban, de a közösségi oldalakon az ember mindenről első kézből értesül.Gyűlöltem, féltékeny voltam. Meg voltam róla győződve, hogy ellopta az életem. Engem érettségi után végül elsodort az élet a művészeti pálya mellől, bölcsészkarra mentem, és tévézni kezdtem. Ott megismertem a későbbi férjemet. Ez se hangzik rosszul. Viszont évekig azt az álmot kergettem, ott égett bennem, mint egy billog, hogy valahogy vissza kell kanyarodnom a tervezéshez, el kell mennem a felvételi előkészítőre. Hiába volt már mérföldekre ez az egész, talán nem is akartam már, rögeszmémmé vált. Igaz, sosem mondtam senkinek, de ez az égető hiányérzet évekig kísértett. Hogy mindig hiányzott valami, sose volt teljes.

Aztán szakmát váltottam, férjez mentem, gyereket szültem, és megvilágosodtam. Lehetne azt is mondani, hogy nem ez volt az én utam, fogadjam el. Vagy be lehet látni, hogy talán nem is tettem meg érte mindent, és jogosan alakultak így a dolgok. Mind a kettő igaz. Mindenesetre ma már nincsenek rossz érzéseim ezzel kapcsolatban, és bár vannak továbbra is nagyratörő elképzeléseim, ezek nem befolyásolják a közérzetem, a mindennapjaimat.

El kell fogadnom, hogy ami papíron meg a fejemben jó ötletnek tűnik, nem is biztos, hogy nekem való. Mindig is oda voltam a világutazókért. Akik mindenüket egy táskában tartva eljutnak a világ csodás és titkos részeire. Nincsenek anyagi javaik, nem ragaszkodnak sem tárgyakhoz, sem helyekhez. Igen vonz, de azt is tudom, hogy erre teljesen alkalmatlan lennék. Szeretem az otthonomat, a dolgaimat, a családomat, sosem tudnám őket hosszabb időre itt hagyni. És bár a tény elszomorít, hogy hiába van a világ tele csodával, ennek csak egy nagyon kicsi részét láthatom, ha engem ez tesz boldoggá, nem kell másra vágynom. Ahogy olyan társaságom sem lesz soha, mint a Jóbarátokban. Bármennyire is szívmelengető, és meg tudnám nézni akárhányszor az összes részt, ez nem a realitás. Sosem volt nagyon sok igaz barátom, a gyerekem születése óta pedig még kevesebben lettek. Sokáig bosszankodtam rajta, hogy évekig miért ment a jópofizás? Egy sör mellett tudtunk hülyeségekről beszélni, de a másik kisbabáját már nincs idő megnézni? Olyan is van, aki ignorálja az üzeneteimet, és annyi a bűnöm, hogy családom van. Ezeken ma már röhögök. Nem elvesztettem barátokat, hanem sohasem voltak azok. Csak emberek, akikkel valaha közös levegőt szívtam. Olyannak akiket mindenki szeret, egyébként is születni kell. Ismerek ilyen típusokat, sosem tudtam velük mit kezdeni, talán a saját különcségem okán. Nem megy az állandó mosolygás, pofizás. Ez mostanában főleg a játszótéren szokott gondot okozni, mert az anya-közösség pont ugyanazon elvek mentén szelektál, mint a munkahelyi, vagy bármelyik másik.  Ha kicsit keményebb diónak tűnsz, nem törnek fel.

És ha már szóba került az anyaság. Sokan feltételezik, hogy aki egyszer gyereket szül, az onnantól kicsit mindenki anyukája lesz. Hát, én baromira nem 🙂 Nem táplálok anyai érzéseket a világ összes csecsemője iránt, nem találok minden gyereket cukinak és gyönyörűnek, és nem tudok mit kezdeni más gyerekének a nevelésével. Ez van, ismerem a korlátaimat, és pont elég nekem a saját családomra koncentrálni. Vannak ilyen típusok, és olyanok is, akiknek ez megy. Mind a kettő teljesen normális. Pont mivel nem ismerem az összes típusú dackorszakost, és először csinálom én is, sok minden ijesztő és sokszor tűnik az átlaghoz képest furcsának. Szerintem mindenki ismeri azt az érzést, hogy anyaként a nulláról kell elkezdeni önmagunk felépítését. Más test, más lélek, új felelősség, új célok. Ez az út persze tele van hullámvölgyekkel, és sajnos sok olyan “anyatárssal”, akik ezt az új identitást nem építeni, hanem rombolni szeretnék. Lépten-nyomon elbizonytalanítani, versengeni. Ezekbe a meccsekbe nagyon könnyen bele lehet állin, és aztán azt kezded észrevenni, hogy semmi másból nem áll a napod, mint összehasonlításokkal. Teljesen felesleges. Én már az elején tudtam, kemény dió lesz a lányom. 50-50% esélye volt, hogy rám üt majd vagy az apjára, előbbi sokkal nehezebb eset. Így is lett. Pont ezért kezeltem a helyén ezt már elég korán, hogy akkor is,ha csak egy kisbaba, kisgyerek, van saját személyisége, habitusa. Ami alap, bele van kódolva. Erre még csak rátehetnek a különböző életkori sajátosságok, de a lényegen nem változtat. Nem az én érdemem, ha a gyerekem jó alvó és barátkozós, és nem is az én kudarcom, ha intenzívebb természet, vagy rossz evő. Ez nem nevelés kérdése, ezek egy részét készen kapjuk. Felesleges tehát arra vernie a mellét bárkinek is, hogy Julcsika hogy szereti ölelgetni a játszón a gyerekeket, vagy hogy Pistike tegnap 14 órát aludt egyhuzamban. Mindenkinek máson kell dolgozni, ha megtalálta a saját gyenge pontját, az már félsiker. A nevelés csak ezután kezdődik.

happy2

Nekünk is olyan emberekkel kell körül vennünk magunkat, akik mellett azt érezzük, ki tudunk teljesedni. Munkában, családban, mindenhol. Akivel meg nem megy, azt el kell engedni. Nem a feladásról beszélek. Kellenek tervek, vágyak, álmok. Én is rengeteget tervezem a saját vállalkozást, a család egyengetését,  költözést az erdőszéli házunkba. Mert hogy rájöttem, mennyire fontos nekem a természetközelség, megnyugtat, jót tesz. Úgyhogy erre kell törekednem. Egy cél a sok közül, ami nem csak jól hangzik, de valóban szeretném is. S bár úgy szól a mondás, ember tervez, Isten végez, ahogy az angol mondaná “i will do my best”.

Szerzőről.

Tímár Gregorits Nóra
Szerzőnek 9 cikke van
Tudj meg többet Tímár Gregorits Nóra

Tímár-Gregorits Nóra vagyok, 2015 májusa óta anyuka. Az aktuális státuszom tehát ez, de voltam már elég sok minden. (Mondjuk ennyire multifunkciós, nonstop készenlétben levő biorobot biztos nem ). Korábban szerkesztő-riporterként dolgoztam egy kereskedelmi tévénél, ott ismertem meg a férjemet is. Mi már egészen korán megtaláltuk egymást, én viszont sokáig kerestem az igazi helyem a tévében. Mivel nem lett meg, 3,5 izgalmas év után úgy döntöttem, váltani szeretnék. Szabadúszóként dolgoztam színházaknak, művészeti társaságoknak, közben pedig elvégeztem a cukrász szakmát is, ami régi hobbim volt. A következő évben összekötöttem a két dolgot, és gasztronómiai rovatot szerkesztettem egy online magazinnak, majd főállású cukrászként is dolgoztam. Közben pedig bekopogtatott hozzánk Luca Még a hasamban volt, amikor elkezdtem neki blogot írni, így ez a terep nem ismeretlen számomra. Az anyaság nekem olyan, mint egy kellemes kis hullámvasút, nagyon sok rejtett értékemet, képességemet hozta felszínre, de sajnos sok esetben arra ébreszt rá, mennyire esendő vagyok. A lélekbúvárság sem áll távol tőlem, már anyukaként iratkoztam be a pszichológia szakra, amit minden bizonnyal addigra tudok befejezni, mire az én gyerekeim is lediplomáznak, de nem adom fel.

Szólj hozzá

Heti tipp

Igényes és egyedi bababútort szeretnél születendő kisbabád babaszobájába?
A Babbo bababútor közel 600 féle elem kínálatával vár, melyek egyedi méretekben és színekben is rendelhetők.
Tekintsd meg a piacon egyedülálló dönthető fekvőfelületű babaágyainkat is!

Ugrás az oldalra.

Hírlevél

Rólunk

Az oldalunk azért indult, hogy megosszuk Veletek, hogyan tudunk a kislurkók mellett is teljesértékű barátok feleségek és elsősorban Nők lenni.

Kiemelt Partnereink

 
 

Legfrissebb kommentek

Közelgő események