A mások élete

A szomszéd fűje mindig zöldebb, náluk az ebéd mindig délre kész, a gyerekek mosolygósak és jól neveltek, a gyereknevelés pedig csupa móka és kacagás. Nincs is azzal semmi baj, hogyha rosszabb napjainkon mások képeit böngészve a különböző közösségi oldalakon az az érzésünk támad, hogy “hű, mennyivel jobban csinálják, mint én”. De ne higgyük el, mert nem igaz.

Egy dolog nagyon fontos: lehet másokra példaként tekinteni, egészséges doppingszerként, ha valóban úgy gondoljuk, példaértékű amit tesznek, és mi is hasonlót szeretnénk elérni. De sose tekintsük mások életére, főleg az online kommunikáció alapján abszolút mérceként.

Sok tanulmány született már a közösségi média hatásairól, mind negatív, mind pozitív értelemben. Egy dolog azonban Phd. végzettség nélkül is nyilvánvaló: inkább szétválaszt, mint összeköt minket. Kevesebb a személyes találkozó, szinte természetes, hogy egymás életének fontosabb pillanatait a Facebookról tudjuk meg. Fotókból, státusz frissítésekből. Csak remélni lehet, hogy ez inkább a tágabb közönségnek szól, semmint a szűk barátoknak, hiszen velük az ember nem nyilvánosan kommunikál. Nekem van egy pár olyan ember az életemben, akikkel mindent megosztok:  az eljegyzésemet, a várandósságomat, munkahelyváltásomat. Azt sosem felejtem el, amikor a kislányomat érkezésének hírét a szokásos éves karácsonyi lányvacsorán jelentettem be. Pont így képzeltem el, amikor még csak álmodoztam róla.

Ettől függetlenül én is szívesen használom az online csatornákat. Az elsődleges közösségi oldalra ritkán teszek fel fényképet, kivárom, amíg valami igazán klassz készül, a sima fotó megosztó oldalakra viszont naponta kerülnek fel képek, hiszen erre valók. Korábban a macskáimmal volt tele, a cukrász suli elvégzése után sütemény fotókkal, még később pedig a babafotók kerültek fel. Ez akármilyen viccesen is hangzik, elsősorban nekem szól, imádom esténként, amikor altatás után leheverek a kanapéra végig pörgetni az oldalam pár heti Instagram termését, mert az kicsit olyan, mint egy időutazás. Természetesen jól esik a visszajelzés is, és én is nagyon szeretem mások fotóit nézegetni, amíg ez egy egészséges határon belül van.

 

Processed with VSCO with f2 preset

Sokan azonban a saját identitásukat is mások elképzelt életéből nyerik. Hiszen tök nyilvánvaló, amiről fotó készül, az általában cuki, kedves, mosolygós. Én sem szoktam bőgő gyerekről képet posztolni, mert eszembe sem jut elővenni olyankor a telefont, inkább azon ügyködöm, hogy megvigasztaljam. Ettől függetlenül azonban nem rejtem véka alá, amikor finoman szólva elegem van az anyuka életből. Tegnap is elvesztettem a türelmemet a jásztótéren, és ugyanolyan határozottsággal kezdtem felszólítani a lányom, hogy azonnal hagyja abba a homok evést és a mások cipőinek a nyalogatását, mint otthon szoktam, majd mikor nem hallgatott rám, karon ragadtam, és elvonszoltam a játszótérről, ‘különben sosem tanulja meg’ jeligére. Luca nem is csapott akkora hisztit, mint várható lett volna, én viszont adtam a rossz zsarut, mert hiszem, hogy ügyürüpügyürüvel nem lehet gyereket nevelni. Néha elcsíptem egy-egy csodálkozó nézést, hogy nem akarok egyezkedni vele és nyíltan vállalom a konfliktust. Ugyanis az az igazság, hogy annyira megszoktuk már a pihe-puha virtuális valóságot, hogy a hús-vér verzió már nem is igazán emészthető. Többnyire azt látom a játszótéren, hogy a szülők szégyellik a hisztis gyerekeket, ezért rövid úton próbálják meg elhárítani a hurrikánt, és beadják a derekukat, csak ne legyen jelenet.

A másik jelenség, amit észrevettem, hogy valamiféle licit alakul ki, verseny, kinek szebb, jobb az élete. Ha XY kitesz egy nyaralós képet a családjával, akkor ZW is tuti nemsokkal később előrukkol eggyel. Egyébként még ezzel sem lenne semmi baj, mivel valószínű a szűk közös keresztmetszeten kívül mindenkinek saját “tábora” van, akiknek szól a poszt. Akkor van baj, ha csak azért kényszerítjük kamera elé a családot, hogy letudjuk az aznapi penzumot. Engem egyébként az sem zavart soha, amit mások mindig kifogásolnak, hogy egyesek szinte percről-percre dokumentálják képekben a napjukat, vagy napi 25 fotót posztolnak a kúszó babájukról minimális eltéréssel. Nem értek vele egyet, de elfogadom, és mivel adott a lehetőség, hogy ezt kiiktassuk a hírfolyamból a másik megsértése nélkül, felesleges rajta problémázni.

A virtuális valóság szerintem azokra nézve a legveszélyesebb, akik bizonytalanak saját identitásukban, elakadtak valamilyen kérdésben, és sehol sem találkoznak sorstársakkal. Aztán feltesznek egy kérdést a mami fórumon, és lám, kiderül nagyon is sokan vannak hasonló problémával. Azok, akik eljutnak a kérdésfeltevésig, már jó úton járnak, sokan viszont félnek előbújni a sötétségből, mert azt hiszik, rajtuk kívül mindenki tökéletes. Nem véletlen, hogy nem is egy poszt született mostanság az ítélkezés és kéretlen tanácsok témakörben. Számtalanszor tapasztaltam, hogy valaki kérés nélkül kezdte elmesélni, egy fotóm láttán, hogy ő hogy szokta az etetést, fürdetést, pelenkázást, vagy az ő gyereke hogy szokott ülni, állni, enni stb. Udvariatlan nem szoktam lenni, így egy pontig meghallgatom, de soha, egyetlen egyszer sem érdekelt, hogy ki hogy szokta. Persze az is igaz, hogy aki már kiengedett bármi személyeset a nyilvános éterbe, vállalnia kell a kockázatot, hogy azt mások véleményezik, ez egészen addig a pontig megengedett, amíg mentes mindenféle rosszindulattól.

A nyár amúgy is egy aknamező az éppen búslakodó egyének számára, mert többnyire tele van nyaralós, fesztiválozós képekkel. Mondom én ezt sunnyogva úgy, hogy mögöttem van 1 hónap, és még előttem 3 hét Balaton. Akinek pedig idén nem nyílik lehetősége elutazni, többnyire rosszul érzi magát ezek láttán. Pedig egy nyaralós fotó mögött sincsen ott, mennyi munkába telt összekeresni rá a pénzt, mennyi álmatlan éjszaka volt, mire megszerveződött, mennyi bizonytalanság volt benne, amíg kiderült, valóban össze fog jönni. Nem tudjuk ki, miről mondott le, hogy ki tudja fizetni, hogy lehet, 3 éve először van nyaralni. Nem tudjuk, mennyire pihentető vajon 3 gyerekkel nyaralni, még akkor is, ha adott esetben a horvát tengerparton is duzzog mindegyik egyszerre. Nem tudjuk, hogy mennyi munka, és áldozat nyugszik egy kapcsolatban,  mikor irigylésre méltóan mosolyog egy házaspár a kamerába,  Hogy valaki milyen jól néz ki fürdőruhában, pedig előtte hónapokig dolgozott rajta, testben és lélekben egyaránt.  Csak magunkat látjuk benne, és azt, hogy nekünk nem jött össze. A féltékenység amúgy is borzasztó negatív energia, egyáltalán nem visz előre. Én ilyenkor mindig azt szoktam javasolni, hogy készítsünk pro-contra listát. Írjuk fel azokat a dolgokat, amiket nagyon szeretünk az életben és amiért hálásak vagyunk, a másik oldalra pedig azokat, amiket még fejleszteni kell. Vegyük mindig sorra, hogy hol tartunk és persze azt is, hogy hol szeretnénk, de ne vesztegessük azzal az időnket, hogy mindezt mások vonatkozásában tesszük. Régebben én is sokkal többet nyomkodtam a telefonomat és frissítgettem az ilyen-olyan oldalakat, fontos perceket rabolva el a gyerekemtől. Egy ideje már csak akkor nézek rá hosszabban, ha lefektettem, de akkor se sokat, sőt, van, hogy napokig nincs időm rendesen megválaszolni egy üzenetet. De itt is, mint oly sok más esetben fontos a prioritás, ami jelen esetben valamilyen más időtöltés.

 

Processed with VSCO with f2 preset

Összességében én azt gondolom, abszolút pozitívan is lehet használni a közösségi médiát. Jól esik nekünk is a visszajelzés, és sokakkal oszthatunk meg valami fontosat, hasznosat. De lehetőleg sose felejtsük el, hogy az igazán fontos dolgok a kamera másik oldalán történnek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szerzőről.

Tímár Gregorits Nóra
Szerzőnek 9 cikke van
Tudj meg többet Tímár Gregorits Nóra

Tímár-Gregorits Nóra vagyok, 2015 májusa óta anyuka. Az aktuális státuszom tehát ez, de voltam már elég sok minden. (Mondjuk ennyire multifunkciós, nonstop készenlétben levő biorobot biztos nem ). Korábban szerkesztő-riporterként dolgoztam egy kereskedelmi tévénél, ott ismertem meg a férjemet is. Mi már egészen korán megtaláltuk egymást, én viszont sokáig kerestem az igazi helyem a tévében. Mivel nem lett meg, 3,5 izgalmas év után úgy döntöttem, váltani szeretnék. Szabadúszóként dolgoztam színházaknak, művészeti társaságoknak, közben pedig elvégeztem a cukrász szakmát is, ami régi hobbim volt. A következő évben összekötöttem a két dolgot, és gasztronómiai rovatot szerkesztettem egy online magazinnak, majd főállású cukrászként is dolgoztam. Közben pedig bekopogtatott hozzánk Luca Még a hasamban volt, amikor elkezdtem neki blogot írni, így ez a terep nem ismeretlen számomra. Az anyaság nekem olyan, mint egy kellemes kis hullámvasút, nagyon sok rejtett értékemet, képességemet hozta felszínre, de sajnos sok esetben arra ébreszt rá, mennyire esendő vagyok. A lélekbúvárság sem áll távol tőlem, már anyukaként iratkoztam be a pszichológia szakra, amit minden bizonnyal addigra tudok befejezni, mire az én gyerekeim is lediplomáznak, de nem adom fel.

1 Comment

  • Bodnár Bernadett augusztus 21, 2016 11.08 de.

    Nagyon jó írás, teljesen egyetértek, olyan mintha a saját gondolataimat olvastam volna csak jóval összeszedettebben és frappánsabban persze 🙂

Szólj hozzá

Heti tipp

Igényes és egyedi bababútort szeretnél születendő kisbabád babaszobájába?
A Babbo bababútor közel 600 féle elem kínálatával vár, melyek egyedi méretekben és színekben is rendelhetők.
Tekintsd meg a piacon egyedülálló dönthető fekvőfelületű babaágyainkat is!

Ugrás az oldalra.

Hírlevél

Rólunk

Az oldalunk azért indult, hogy megosszuk Veletek, hogyan tudunk a kislurkók mellett is teljesértékű barátok feleségek és elsősorban Nők lenni.

Kiemelt Partnereink

 
 

Legfrissebb kommentek

Közelgő események