Mi leszel, ha nagy leszel?

Ez az a kérdés, amit nem csak, hogy én megkaptam kb. érettségiig minden egyes nap, de az alig több, mint egy éves gyerekemnek is nekiszegezték már két homokozás között. Nyilván viccesen, mint amikor én megkérdezem tőle, hogy most miért sír (még jó, hogy itt az örök „biztos fáj a foga“ kifogás).

 

Processed with VSCO with b1 preset

Ettől függetlenül ez egy nagyon is fontos kérdés. Minden szülő, legalábbis a többség, azt tanítja a gyerekének, hogy bármi lehet, ami csak akar. Csak kellő kitartás és munka kell hozzá. Ehhez jön még természetesen a szülői támogatás, biztatás. Most, hogy én is anya lettem, nekem is a kezemben van valaki másnak a jövője, és el kell tudnom időben dönteni, milyen irányba szeretném terelni, ha majd itt lesz az ideje. Merthogy szerintem nagyon nehezen lehet tartani a középutat, a szülői nyomás és a gyerek természetes igénye között.

Az sem mindegy, hányadikként érkezel a családba. Vegyük csak az én példámat. Mind a két szülőmnek ez a második házassága, apukámnak az elsőből született is egy lánya. Anyuval pedig vállaltak még két gyereket, a bátyámat és engem. Tehát én vagyok az úgynevezett legkisebb, az utolsó a sorban. Biztosan minden szülőben munkál a vágy, hogy a saját hobbiját, szenvedélyét a gyerekeiben tovább vigye, így a nővéremet egyből beíratták zeneiskolába, mivel apukám zenével, zongorával is foglalkozott. Na, hát ez volt valószínű az egyik legrosszabb döntés mindenki számára, a tesóm egyáltalán nem volt muzikális, utálta az egészet úgy ahogy van, a rendszeres gyakorlást, és év végi koncerteket. Ehhez képest hat évig húzta, mert nem engedték neki, hogy egyből feladja és ott hagyja. Vajon mikor teszek jót, ha megpróbálom fegyelemre nevelni a gyerekem, és megértetni vele, hogy ami elsőre nem megy, az majd megy sokadszorra? Hogy előnyére, és nem hátrányára fog válni, ha szerez valamilyen extra képességet? Vagy azzal teszem a legrosszabbat, ha erőltetek valamit, amihez a gyereknek tényleg semmi köze sincs? Szerintem erre senki se tudja a helyes választ. Pontosabban utólag mindenki nagyon okos, de akkor lehetetlen eldönteni, hogy ez a gyerek szimplán csak lusta, vagy tényleg zsigerből utálja az egészet. A zeneiskolát célszerű elkezdeni nagyjából az általános iskolával egy időben, sőt, a zenei előkészítőt még előtte, óvodás korban. Mivel a nővéremet egyáltalán nem hatotta meg ez a törekvés a szülei részéről, így engem már senki sem akart sehova beíratni. Nekem kellett kérlelni, hogy had mehessek el felvételizni, majd mikor kiderült, hogy túljelentkezés miatt nem vettek fel, nem szóltak a kudarc miatt. 6 évesen még nem teljesen állt őssze az idő-tér kontinuum, úgyhogy kb ősszel kérdeztem rá, mikor is kezdődik a zenesuli, amikor is kiderült, hogy már rég megy, csak nélkülem. Na, akkor addig hisztiztem, amíg be nem vittek az intézmény igazgatója elé, akit búbájos gyermeki módon kérdőre vontam, ugyan én miért nem fértem be a csoportba? Akkor és ott tartott nekem egy rögtönzött pótfelvételit, és valószínű a határozott fellépésem miatt végül felvettek az akkori osztályba. Mindenem, szenvedélyem volt a zene, 12 évig zongoráztam. Szóval azt hiszem, erre mondják, hogy megérte. De vajon mi lett volna, ha sosem küzdöm ki magamnak ezt a lehetőséget?

 

Processed with VSCO with f2 preset

Aztán jött a bátyám, aki minden sportba belekapott. Emlékszem, karatézott, teniszezett, focizott, egészen addig a pillanatig, amíg minden sportfelszerelést meg nem vásároltak neki, utána kicsit alább hagyott a lelkesedése. Pontosabban, nem járt már le edzésre. Ez kb. két héttel a kezdés után bekövetkezett.

És akkor Nórikára már senki sem akart ráerőltetni semmit, mivel a testvéreimmel kicsit megjárták ezt a különórásdit. Én most, a húszas éveim végén kezdtem azon gondolkodni, mennyi minden másképp alakulhatott volna az életemben, ha valamire már egészen kicsinek ráhangolódom. 183 centiméter vagyok, atletikus testalkat, erős a csontozatom és az izomzatom, szóval van egy olyan érzésem, hogy jó sportoló lehettem volna. Na, nem olimpikon, de ha csak pár évig az életem része lett volna a versenysport, most nem lenne gondom a testtartásommal, és lehet, hogy a teljesítményem is kicsit egyenletesebb lett volna. A sport kétség kívül hasznos minden gyerek életében, mert fegyelemre nevel, kitartásra, és rendszerre. Valahogy egyből a jó tanuló-jó sportoló szókapcsolat jut eszembe, mert ez valahogy együtt jár, kéz a kézben. A jó tanulással sosem volt gondom, de a tesiórán sosem én voltam az ász. Minden egyes nyáron, amikor fürdőruhára vetkőzöm, megkérdezik, hogy úszóm-e. Gondolom azért kérdik, mert iszonyú széles a hátam és a vállam. Szóval logikus lett volna, ha tényleg úsztam volna már egészen kis koromban. Ehhez azonban valakinek már 3-4 évesen le kellett volna vinnie a medencébe, és egy edzőnek meg kellett volna látnia benne, a lehetőséget.

Hangsúlyozom, nem az élsport lett volna a cél. Csak a saját példám mutatott rá arra, hogy nem biztos, hogy nyugodt szívvel azt mondhatom a gyerekemnek, hogy bármi lehet, ami csak akar, mert sportoló már biztos nem lesz, ha 8 évesen jut le először pályára. Tudom, ismerem a sportolói érem másik oldalát. A folyamatos megfelelési kényszert, a szexuális zaklatásokat, a hajszolt életmódot. Egyáltalán nem ezt kívánnám a gyerekemnek. De lehetetlen ennyire sarkosan nézni a dolgokat, mert a sport nem csak munka, hanem élvezet is. Így természetes számomra, hogy megpróbálom majd megadni neki a lehetőséget, hogy egészséges keretek között próbálhassa ki magát, és ha eljutunk oda, döntsünk egy esetleges magasabb szint mellett. Gondolom ezt most. Aztán meglátjuk, hogy fogjuk majd azokat a bizonyos gyeplőket.

 

Processed with VSCO with f2 preset

És ha már itt tartunk. Tőlem mostanában nem kérdezik már meg, mi leszek, ha nagy leszek. Nyilván, mert már nagy vagyok. Ugyanakkor még mindig totál bizonytalan a válaszban. Abban mindig is teljesen biztos voltam, hogy lehetőségekhez képest korán szeretnék anya lenni, és ez életem legjobb döntésének bizonyult 26 évesen. Ha annak idején engem mégis levisznek az uszodába, és most mondjuk ott állnék nyáron a Riói olimpia egyik rajtkövén, biztos nem lenne egy csodálatos 13 hónapos gyerekem. Szóval minden úgy van jól, ahogy van. A saját életem alakítása azonban az én kezemben van, és ha változtatni szeretnék, nekem kell. Én pont az az ember vagyok, aki az egyetemről kiesve még totál nem forrta ki magát, és nem tudta letenni a voksát egyetlen munka vagy szakma mellett. Végig tanultam a gimnáziumot, az egyetemet, másodévesen már főállásban dolgoztam, 21 évesen összejöttem a leendő férjemmel, aki 24 évesen eljegyzett. Egyszóval nem unatkoztam, és elég gyors volt a tempó, gyorsabb, mint ami mellett ki tudtam volna bontakozni. Ezért joggal éreztem úgy az esküvőm előtt, hogy nekem most egy kicsit levegő kell, és mivel a nászt semmiképp sem akartam felbontani, inkább munka téren kalandoztam egy kicsit. Én abszolút hiszek abban, hogy a személyes tér, a levegő fontos. Azok a 18-19 évesek, akik agyon hajszolják magukat az érettségiig, még abszolút nincsenek tisztában azzal, mivel szeretnének életük végéig foglalkozni. Svédországban az az oktatási modell, hogy a középiskola után kötelezően egy évet várniuk kell a diákoknak az egyetem előtt. Utazzanak, lazítsanak, és legfőképp tájékozódjanak, mielőtt elkötelezik magukat. Szerintem ez okos dolog.

Én most anyaként, legalábbis a saját lehetőségeimet számba véve úgy érzem, már nem tudok és nem is akarok 180 fokos fordulatot az életemben. Abból fogom kihozni a maximumot, amim van, és igyekszem úgy szülőként, mint nőként megfelelni a családom és a saját igényeimnek. És igyekszem majd minél több lehetőséget megadni a gyerekemnek, ahogy annak idején én is megkaptam, még ha most van is bennem némi hiányérzet. Persze, ha a „mi leszel, ha nagy leszel” kérdésre Luca rögtön rávágja, hogy űrhajós, akkor első körben nézek egy NASA irányúltságú ovit. Najó, csak vicceltem 🙂

Szerzőről.

Tímár Gregorits Nóra
Szerzőnek 9 cikke van
Tudj meg többet Tímár Gregorits Nóra

Tímár-Gregorits Nóra vagyok, 2015 májusa óta anyuka. Az aktuális státuszom tehát ez, de voltam már elég sok minden. (Mondjuk ennyire multifunkciós, nonstop készenlétben levő biorobot biztos nem ). Korábban szerkesztő-riporterként dolgoztam egy kereskedelmi tévénél, ott ismertem meg a férjemet is. Mi már egészen korán megtaláltuk egymást, én viszont sokáig kerestem az igazi helyem a tévében. Mivel nem lett meg, 3,5 izgalmas év után úgy döntöttem, váltani szeretnék. Szabadúszóként dolgoztam színházaknak, művészeti társaságoknak, közben pedig elvégeztem a cukrász szakmát is, ami régi hobbim volt. A következő évben összekötöttem a két dolgot, és gasztronómiai rovatot szerkesztettem egy online magazinnak, majd főállású cukrászként is dolgoztam. Közben pedig bekopogtatott hozzánk Luca Még a hasamban volt, amikor elkezdtem neki blogot írni, így ez a terep nem ismeretlen számomra. Az anyaság nekem olyan, mint egy kellemes kis hullámvasút, nagyon sok rejtett értékemet, képességemet hozta felszínre, de sajnos sok esetben arra ébreszt rá, mennyire esendő vagyok. A lélekbúvárság sem áll távol tőlem, már anyukaként iratkoztam be a pszichológia szakra, amit minden bizonnyal addigra tudok befejezni, mire az én gyerekeim is lediplomáznak, de nem adom fel.

Szólj hozzá

Heti tipp

Igényes és egyedi bababútort szeretnél születendő kisbabád babaszobájába?
A Babbo bababútor közel 600 féle elem kínálatával vár, melyek egyedi méretekben és színekben is rendelhetők.
Tekintsd meg a piacon egyedülálló dönthető fekvőfelületű babaágyainkat is!

Ugrás az oldalra.

Hírlevél

Rólunk

Az oldalunk azért indult, hogy megosszuk Veletek, hogyan tudunk a kislurkók mellett is teljesértékű barátok feleségek és elsősorban Nők lenni.

Legfrissebb bejegyzések

Kiemelt Partnereink

 
 

Legfrissebb kommentek

Közelgő események