Tankönyv szerint

Emlékszem, még csak tervben volt a baba, már akkor tudtam, az internet vesztőhely minden potenciális szülő számára. Arra gondoltam, abban a pillanatban, amikor kirajzolódik a teszten a két csík, fogom, és kikötöm a világhálót az otthonukból. Nyilván nem tettem meg, de kialakított bennem egyfajta távolságtartást az összes babás-mamás oldallal kapcsolatban, és minden erőmmel a szülésre kezdtem koncentrálni. Rátalálni a megfelelő kórházra, orvosra, jóga oktatóra, elvégezni a felkészítőket, elsősegély tanfolyamot, megvenni a kelengyét, összeszerelni a kiságyat, átrendezni a szobát. Talán 7-8 hónapos várandós lehettem, mire úgy éreztem minden puzzle darabka a helyére került. Akkor kezdett el komolyabban foglalkoztatni, mi fog történni szülés után. Hogy szeretném magam látni szülőként, hogy szeretném táplálni, nevelni a kisbabám. Mindig egyetlen mondat lebegett a szemem előtt: nagyon szeretni. Szép sorban a látóterembe kerültek a kötődő neveléssel, szoptatással, babahordozással foglalkozó oldalak, fórumok, és a kezdeti távolságtartásom teljesen levetkőzve, napi szintű olvasóvá váltam. Olvastam, ki, mivel küzd, ki, mire büszke, vagy éppenséggel min van felháborodva. Ma, amikor egy éves a lányom, ma először jutott eszembe számot vetni mindazzal, amit átéltünk együtt idáig.

2016_05_09_luca_001

Egy minta terhesség, és egy küzdelmes, de szép szülés után egy éve ebben a pillanatban a kórházi szobámban ülök az ágyon, törökülésben, iszom a tejserkentő maláta sört, és fátyolos tekintettel nézem a mellettem alvó pár órás kisbabámat. A gyerekágyon töltött 3 napra nagyon szívesen emlékszem vissza, ahol az életbe éppen megérkező kisded még szinte egész nap aludt, nekem mindenki kilószám hozta a finomságokat, és ott voltak biztonsági hálóként a csecsemősök. Ez az idilli állapot darabokra tört, mikor először haza érkeztünk a kórházból. Fátyolként telepedett rám a szorongás, a félelem attól miért alszik, miért nem alszik, a van elég tej, nincs elég tej. Emlékszem, mindig rettegtem valamin, miközben kívülről erősnek próbáltam mutatni magam. Úgy próbáltam meg leküzdeni a rossz érzéseimet, hogy azonnal reagáltam a gyerek minden nyekkenésére. Érezhető volt rajtam a görcsösség, a megfelelési kényszer, ami mögött szép türelmesen várakozott az igazi anya. Tulajdonképpen döbbenet, hogy mit izgultam magam össze, amikor egy pár napos, vagy pár hetes pici nem sok dolgot csinál az alváson meg az evésen kívül. Ettől függetlenül minden étkezés, zuhanyzás egy merő bűntudatban telt, hogy most magammal foglalkozom.

Azt a tankönyvi tézist egyébként megcáfolnám, hogy az ilyen pici babák jóformán csak alszanak. Hát az én Lucám már pár hetesen sem produkált valami nagy nappali alvásokat. Minden szopiba bele, bele szunnyadt, de olyan igazi 2-3 órás szundítások sosem voltak. Gyakorlatilag anyaként én úgy szocializálódtam, hogy olyan, mint nappali alvás, nem létezik. Ha véletlen mégis összejön, akkor is rajtam, vagy mellettem, szóval olyan igazi énidőnek nem nevezhető módon. Akkoriban ez nem annyira zavart, csak a folyamatos szoptatásokra koncentráltam. Ha ma megérzem az ánizsos gyógytea illatát, amit az első 1-2 hétben a kanapén szürcsölgettem, elfog a nosztalgia. Az ételt rendeltem, a háztatást a férjem vezette. Sosem felejtem el, mekkora eufória volt, mikor a lányom 3 hónapos korában megfőztem az első több fogásos ebédet a családnak.

Aztán itt a következő fejezet a tankönyvekből: a pici babák bárkivel elvannak a szeparációs szorongás bekövetkeztéig. Hú, de szuper lett volna, ha így van, de az enyém már 2 hónaposan üvöltött, ha csak bárki felvette vele a szemkontaktust, akit nem ismert. Anyukámon, rajtam és a férjemen kívül ez mindenkire vonatkozott. Nem mondom, hogy ez megkönnyítette az életünket, mert így egycsapásra szerte foszlottak azok az álmok, hogy majd jönnek a barátnők és vigyáznak rá, de elfogadtam, hogy neki rám van szüksége, mindig és mindenkor.

Azt nem tudom, szerepel-e bármilyen könyvben, de az én gyerekemben barométer volt beépítve. Úgy született, hogy ha álló helyzetből le szerettél volna ülni, miközben a kezedben volt, egyből bejelzett. Egyszerűen nem lehetett vele csak állva közlekedni. A szülők ölében békésen elnézelődő kisbaba képét mi nem ismerjük. A lábaink viszont nagyon szépen megizmosodtak.

Sorolhatnám még, milyen buktatókkal néztünk szembe szülőségünk kezdetén. Meg persze folyamatosan, hiszen egy egy éves gyerekekkel minden nap egy kihívás. De nem ez a lényeg.

2016_05_09_luca_006

A lényeg, hogy egy életre megtanultam, semmilyen elvárást nem erőltethetek a gyerekemre. Nem mérhetem semmilyen mércével, mert egyszeri és megismételhetetlen, és úgy tökéletes, ahogy van. Amikor úgy csináltam végig a terhességem 9 hónapját, hogy egy rosszullétem nem volt, nem rúgta ki a hasam oldalát a magzat, és aludni is végig tudtam, akkor mindenki azzal biztatott, ez egy végtelenül nyugodt kisbaba lesz az életben is. Nem lett nyugodt kisbaba, és talán ezek miatt a jóslatok miatt a legelején ez zavart is egy kicsit. Hiszen nekem azt ígérték!!

És ehhez képest milyen volt? Már az első perctől fogva egyéniség. Talán beletelt pár hétbe, mire megláttam, mert mégiscsak egy icike picike babáról beszélünk, de félreismerhetetlen volt, hogy Luca egy jelenség. Ahogy egész nap figyelt, kommunikált, ahogy már 2 hónaposan forgott. Ahogy minden mozgást idő előtt csinált, mert annyira akarta, annyira érdekelte. Ahogy kifejezte magát, és fejezi a mai napig. A mozgása, a hangja, a szuszogása. Ami csak ő, amilyen csak nekem. Enyém. Most ide fut, ölel, puszil. Egy év alatt szinte felnőtt. Mindig is ő volt nekem a legfontosabb, de mostanra beérett a kapcsolatunk, mint a jó bor.

IMG_4343

Fittyet hányva minden tankönyvre, minden szabályra. A “hogyan kellene” kezdetű mondatokra. A tankönyv alatt pedig ne egy valódi könyvet képzeljünk el, hanem minden általánosítást, népi bölcsességet, vagy csak egyszerűen azt, ami tényleg az általános. Életem legintenzívebb, legszebb és legtanulságosabb egy éve volt ez az időszak. Ha voltak is bizonytalanságok bennem, abban egy pillanatra sem kételkedtem, hogy ő a legtökéletesebb gyerek, én pedig számára a legjobb anyuka.  És most itt állok és bámulok, mert van egy kész hölgyem, aki szalad, egész nap halandzsázik, és egy éves. Értitek, egy éves?!  Na megyek is, és folytatom az ünneplést, a szülinapi tortán már csak néhány szem áfonya állja a sarat.

Szerzőről.

Tímár Gregorits Nóra
Szerzőnek 9 cikke van
Tudj meg többet Tímár Gregorits Nóra

Tímár-Gregorits Nóra vagyok, 2015 májusa óta anyuka. Az aktuális státuszom tehát ez, de voltam már elég sok minden. (Mondjuk ennyire multifunkciós, nonstop készenlétben levő biorobot biztos nem ). Korábban szerkesztő-riporterként dolgoztam egy kereskedelmi tévénél, ott ismertem meg a férjemet is. Mi már egészen korán megtaláltuk egymást, én viszont sokáig kerestem az igazi helyem a tévében. Mivel nem lett meg, 3,5 izgalmas év után úgy döntöttem, váltani szeretnék. Szabadúszóként dolgoztam színházaknak, művészeti társaságoknak, közben pedig elvégeztem a cukrász szakmát is, ami régi hobbim volt. A következő évben összekötöttem a két dolgot, és gasztronómiai rovatot szerkesztettem egy online magazinnak, majd főállású cukrászként is dolgoztam. Közben pedig bekopogtatott hozzánk Luca Még a hasamban volt, amikor elkezdtem neki blogot írni, így ez a terep nem ismeretlen számomra. Az anyaság nekem olyan, mint egy kellemes kis hullámvasút, nagyon sok rejtett értékemet, képességemet hozta felszínre, de sajnos sok esetben arra ébreszt rá, mennyire esendő vagyok. A lélekbúvárság sem áll távol tőlem, már anyukaként iratkoztam be a pszichológia szakra, amit minden bizonnyal addigra tudok befejezni, mire az én gyerekeim is lediplomáznak, de nem adom fel.

Szólj hozzá

Rólunk

Az oldalunk azért indult, hogy megosszuk Veletek, hogyan tudunk a kislurkók mellett is teljesértékű barátok feleségek és elsősorban Nők lenni.

Közelgő események