Mert értük minden megérte…

Miután kiderült, hogy babát várok, kezdtük felfogni, hogy mi is történik, azonnal bújtam az internetet és kórházat, orvost, szülésznőt, és csak japánul beszélő hupikék elefántot nem, de minden mást kerestem. Rengeteg véleményt, fórumot és miegymást végigolvastam, mire kiválasztottuk a megfelelő intézményt. Igen, én magánkórházban szeretnék szülni, azt akarom, hogy a férjem is ott lehessen velünk a szülés után éjszaka, és együtt ismerkedjünk a család fogalmával.

5 hetes terhesen konkrét elképzeléseink voltak, hogy mit, hol és hogyan is szeretnénk. Aki olvasta az első bejegyzésem, az tudja, hogy ez után ért minket a váratlan meglepetés, illetve ahogy akkor megéltem a sokk. Ikreink lesznek. Kellett pár nap, hogy megszokjam a gondolatot. A gondolatot. A tényen még néha a mai napig meglepődöm, pedig pár nap és 2 évesek lesznek. Szóval, miután felocsúdtunk a sokkos állapotból, újra bújni kezdtem a szuper világhálót és mindent, de MINDENT elolvastam, megnéztem, átrágtam, megkérdeztem az ikres várandóssággal kapcsolatban. Minden addigi kutatásom és tervem mit sem ért, hiszen jött a felismerés: az ikrek gyakran érkeznek korábban, és bár hiper-szuper magánkórházak vannak Budapesten, az egyik sem vállal szülést a 35. hét előtt. És bár számtalan esettel találkoztam ikres facebook csoportokban, hogy valaki a 40. hét után szülte meg ikerbabáit, azóta a kutatásaim is azt támasztották alá, hogy átlagosan a 33-36. hét között bújnak ki a babák.

Kockáztatni nem akartam, és azt gondoltam, hogy ha korábban jönnének, akkor a legjobb helyen kell lenniük, így nagyon gyorsan szűkült a kör a koraszülött intenzívosztályos budapesti kórházakra.

Telt-múlt az idő, és a kritikus 24. hét után el is kezdtük beszerezni a kellékeket. A munkámból kifolyólag nap, mint nap orvosokkal, védőnőkkel voltam körülvéve, mert velük dolgoztam (tréningeket tartottunk nekik), akik úgy vigyáztak rám, mint egy hímes tojásra. Egy idő után már nekem volt kellemetlen, hogy mindig le akarnak ültetni, itatni vagy etetni akarnak, ezért kb. a 28. héttől csak néha-néha mentem be dolgozni, itthon pihentem, és távmunkával segítettem kollégáimat.

3

Viszonylag hamar elég sokat keményedtem, de kellő magnézium kúrával és pihenéssel azért kordában tudtam tartani a dolgokat, és a pocakban a babákat. 32 hetes terhesen – mert bár úgy igazán semmi komolyabb tünetem nem volt, de a plusz 18 kilogrammos bálna testemmel már valóban tehernek éltem meg- még egy-két dolgot elintéztem a ConAction-nek, amikor a cég nevéhez hűen kezdtem érezni, hogy valami akció van. Egyre sűrűbben volt derékfájásom és keményedett a hasam, úgyhogy gyorsan hazamentem lepihenni. Aznap volt anyukám születésnapja, átmentünk felköszönteni, majd hazafelé mondtam a férjemnek, hogy szaladjunk be inkább a kórházba, mert az orvosomat nem tudtam elérni, és nem tudtam, hogy normális-e ez az egész. Akkor láttam először CTG-t. Nem tudtam mi az, és hogy mire való, de nem lettünk jóban, mert a gép szerint beindult a szülésem, és bizony elég komoly fájásaim vannak. Én próbáltam meggyőzni a nővérkét, hogy ugyan, ez nem fáj, azonnal a szülőszobán találtam magam visszatartó infúzióval a karomban. Az alkoholos infúziónak hála eleinte elég jól szórakoztam, ám a hatása hamar elszállt, és maradt a kőkemény valóság.

Ne aggódjatok, sikerült még bent tartani őket, nem szültem meg a 32. héten, és tudom, hogy nagyon sok sorstársam mindent megadna, ha eddig bírta volna, de a lelki része így is nagyon megterhelő volt. Nem is a koraszülés lehetősége, hanem hogy ott egy nagy kórházban, egy órányira a meleg otthontól egyedül, idegenek közt, kényelmetlen ágyban várni… várni… várni… Eleinte azt várod, hogy elteljen 20 perc, 30 perc, hogy valaki mágyajd jön és mond valamit. Aztán mutatnak egy szobát meg egy szocreál vaságyat, hogy ez a te ÁGYAD.

Lefekszel hajnali kettőkor, azt sem tudod, hogy a másik két ágyon ki van, mert sötétben nyilván nem mész oda bemutatkozni. Ott vagy egyedül a kórteremben, hallgatod a kintről beszűrődő horkolásokat, aludni nem tudsz, mert pár órája még szülinapi tortát faltál a családoddal, most meg reménykedsz. Reménykedsz, hogy minél tovább bent maradnak a gyerekek és nem lesz semmi bajuk. Reménykedsz, hogy reggel talán jön valaki, aki megnyugtat. Reménykedsz, hogy valaki szól az orvosodnak, hogy ott vagy, és ő majd intéz valamit, netán haza is enged, mert vaklárma az egész. Reménykedsz, hogy reggel mikor világosodik, jófej szobatársak lesznek melletted, és nem kell féltened még a wc papírodat is tőlük. Reménykedsz, hogy elalszol, és otthon a meleg puha ágyban ébredsz fel a férjed mellett és ez az egész csak egy rossz álom lesz. De eljön a reggel, sőt nem is a reggel, mert valamiért 5:00 órakor kell megmérni a lázat és a szobatársaknak bekötni az infúziót, tehát hajnaltól van időd megint gondolkodni, várni és reménykedni…

Eljön a vizit, ahol senki nem tud semmit, csak annyit, hogy bármi is van, aki egyszer ide bekerül, azt protokoll szerint -és mert félnek a jogi következményektől- már csak gyerekkel a kezében engedik haza. Bár az osztályvezető főorvos tájékoztat ezekről, még mindig reménykedsz, hogy majd a saját orvosod hátha… ő majd hátha máshogy látja… ő hátha felrúgja a szabályokat miattad és hazaenged még pár hétre… ő hátha az atyaúristen akinek a szava döntő… reménykedsz, de hiába.

Lassan felfogod, hogy egy szürreális 21. századi táborba kerültél, ahol vannak még rajtad kívül páran. Egy vagy a sok közül, itt senki sem fog semmit a te kedvedért csinálni vagy nem csinálni. Itt alkalmazkodni kell. Itt egy wc jut 6-8 emberre, itt nincs privát szféra és bár szigorúan feküdnöd kell, a párodnak TILOS bejönni a szobádba, kint kell a folyosón megejteni a romantikus látogatásokat.
És megint csak vársz. Várod, hogy valami történjen.denevérleves

Várod a reggelit, de amint meglátod, már várod az ebédet, reménykedve hogy az jobb lesz. Amikor abban is csalódsz, mert konkrétan egy denevérlevest tálalnak fel neked, várod a látogatókat, akik hoznak valami éltető élelmiszert.

Várod a kötelező ctg-t, amihez nem adnak gumiszalagot, 20 percen keresztül kell mindkét kezeddel szorítani a hasadra és kergetni vele mindkét gyerek szívhangját, hogy jó számokat produkálj. Amikor szólsz a nővérnek, hogy kitörik a csuklód, akkor leszid és büntiből, amiért elvesztetted az egyik szívhangot, még rászámol újabb 10 percet. Várod a műszakváltást és reménykedsz, hogy a kedves nővér váltja le az undokot, hogy a dokid valami jó hírrel fut be, hogy esetleg kimehetsz az udvarra sétálni. Ha szerencséd van –és nekem az volt, de még mennyire – jó fej szobatársakat fogsz ki és úgy azért a nappalok elviselhetőbbek. Eleinte sírsz. Sokat. Főleg este, amikor más nem látja. Nem érted, hogy miért kell itt lenni, hogy miért alakult így. Bánod az egész babaprojektet, ha tudod, hogy ez lesz belőle, inkább bele sem vágsz. Aztán megint bőgsz, mert szégyelled magad, amiért ilyen gondolataid vannak. Nem akarod elhinni, hogy ez veled történik. Bele sem akarsz gondolni, hogy még csak a 32. héten jársz, és legkorábban a 37. hétre ütemezi az orvosod a császármetszést. Fel sem tudod fogni, hogy hogy lehet még 5 hetet itt, ilyen körülmények között, egyedül kibírni.

Egy kismamának, akinek egyébként is labilis a lelkivilága nem szabadna távol az otthonától, a szerelmétől egyedül töltenie az utolsó napokat, heteket, perceket. Annyiszor elképzelted, hogy elfolyik a magzatvíz, és izgulva ültök az autóba és indultok apával a kórházba. Hogy kiélvezitek az utolsó estéket kettesben, hogy amíg a kanapén fekve nézed a kedvenc sorozatodat a férjed körbeugrál, teát és vacsorát visz neked, megmaszírozza a hátad, hozzábújsz és meghitten készültök arra, hogy nemsokára családdá váltok. Ennek így kellene lennie. Hogy lehet, hogy ez a rendszer mégis arra kényszerít, hogy egy olyan helyen, olyan környezetben legyél, amit utálsz, sőt egyenesen gyűlölsz? Hogy lehet, hogy hagynak egész nap bőgni? Hogy lehet, hogy ezt mind egyedül kell végigcsinálnod? Aztán néha kizökkent, amikor hallod, hogy a szomszéd szobában valaki már 8 hete itt fekszik és egy 2 éves várja otthon. Megint elszégyelled magad, hogy neki mennyivel nehezebb lehet. De aztán ezeket gyorsan elfelejted, mert neked, ott, abban a helyzetben, a te problémád a legnagyobb. Minden nap elmondod a férjednek, hogy soha többet nem akarsz ilyen helyzetbe kerülni, nem lesz több gyerek, ez nem embernek való dolog. Nem érted, hogy a szülésznők, akik az osztályon dolgoznak és ennyi szerencsétlen sorost látnak, hogy akarhatnak gyereket. Nem érted azt, aki már a kistesót várja, és a naggyal ezeket már ugyanúgy végigcsinálta. Nem érted. Semmit sem értesz, semmit sem tudsz. Reménykedsz és vársz. Néha önző vagy, menekülni akarsz, és azt kívánod, hogy szülessenek már meg. Aztán megint sírva fakadsz, mert még a hasadban vannak és máris szar anyának érzed magad, amiért a saját komfortod fontosabb az övéknél. Elfogadni nem tudod, csak várni, hogy majd valami lesz…

… És egyszer vége lesz.

Amikor kivételesen jó kedve volt az orvosnak és csütörtökön este megengedi, hogy a péntek reggeli vizit után hazamehetsz egy napra, és csak szombat reggel kell visszajönnöd. Kiugrasz a bőrödből annyira örülsz. Csütörtök este még hajat mosol, borotválkozol, hogy otthon már ne ezzel teljen az idő, hiszen végre valahára 2 kemény hét után a férjeddel töltheted az éjszakát. Alig bírsz elaludni, annyira várod már a reggelt. Nagy nehezen mégis álomba szenderülsz, de hajnalban furcsa gyomorgörcsre ébredsz. Igen, velem ilyen előfordul, ha izgulok, vagy nagyon várok valamit, hogy görcsöl és megy a hasam. Ráadásul előző este befigyelt egy kis kovászos uborka is, biztos ez a ludas. A hajnali lázmérésen persze vigyorogva bólogatsz a nővérnek, hogy minden rendben. Nem mered elmondani a görcsöket, nehogy ne engedjen haza, és ez amúgy is csak egy kis hasmenés. Alig várod, hogy teljen az idő és reggel legyen, hogy a vizit után végre hazamehess egy kicsit. A görcsök nem múlnak, kimész a mosdóba és akkor látod, hogy vérzel is. Kártyavárként omlik össze minden, amit addig felépítettél magadban. Konstatálod, hogy innen te nem haza fogsz menni, hanem megint a szülőszobára. Egy gyors sms a wc-ről a férjednek, hogy készüljön, és hívja az operatört (merthogy egy real life műsor keretein belül megörökítik a szülésedet) majd kisétálsz a nővérszobához, kivárod a sorodat és közlöd, hogy szerinted szülni fogsz. Kinevetnek, hogy mosolyogsz, akkor biztos nem fájások. 10 perc múlva csak felraknak a CTG-re ahonnan már a műtőbe tolnak sürgősségi császárhoz…
műtét

műtét2

Azt hiszed, hogy végre vége, de most kezdődik csak a neheze. Azt hiszed, hogy mindent az égvilágon meg fogsz tenni, hogy még egyszer nehogy ilyen helyzetbe kerülj, aztán pár év távlatában bármikor újra végigcsinálnád. Mert ránézel a két rohangáló ördögfiókádra, akik megölelnek, megpuszilnak és akiknek te jelented a MINDENT, és bármit kibírnál, bármit újra végigküzdenél, hogy ilyen édes, szeretni való és egészséges gyerekeid legyenek. Már nem is emlékszel, hogy mennyire egyedül érezted magad a kórházban, hogy mennyire kilátástalannak tűnt minden. Itt van két hatalmas boldogság, akikért egy anya bármikor, bármit kibír. Mert értük minden megérte! Mert ilyenek vagyunk mi nők, anyák: erősek, bátrak, hősök!

12

Szerzőről.

Szilágyi Virág
Szerzőnek 10 cikke van
Tudj meg többet Szilágyi Virág

Szilágyi Virág vagyok, 28 éves, 20 hónapos ikrek Zalán és Milán anyukája.
Babázás előtt tanácsadóként, trénerként dolgoztam, valamint 5 éve vezetem rendezvényszervező cégemet.
Mint ahogy a La Mome-nál mindenki más életét, így az enyémet is megváltoztatta ez a két gyönyörűség, akik bearanyozzák a napjaimat. Olyannyira, hogy a várandósságom, és a fiúk születésének körülményeit a Lifenetwork csatornán futó Jön a Baba című sorozatban ország-világ elé
tártam; nyíltan beszéltem az érzéseimről, a nehézségekről és a sikerekről is.
A mai anyukáknak szükségük van arra, hogy lássák: nincsenek egyedül, hogy tudják: mások is hasonló problémákkal küzdenek.
Éppen ezért, a jövőbeni ikres anyukák segítése céljából nemsokára megjelenik első könyvem sIKERes praktikák címmel, amely kifejezetten az ikres életről, az ikrek ellátásának gyakorlati tanácsairól szól. Ennek tükrében már biztos kitaláltátok, hogy a La Mome-on futó rovatom témája
sem lesz más: az ikres anyaság mindennapjait fogom nektek bemutatni. Kalandozzatok velem!

1 Comment

  • Névtelen május 22, 2016 02.11 du.

    Megkönnyeztem, imádtam! szuper őszinte írás!

Szólj hozzá

Heti tipp

Igényes és egyedi bababútort szeretnél születendő kisbabád babaszobájába?
A Babbo bababútor közel 600 féle elem kínálatával vár, melyek egyedi méretekben és színekben is rendelhetők.
Tekintsd meg a piacon egyedülálló dönthető fekvőfelületű babaágyainkat is!

Ugrás az oldalra.

Hírlevél

Rólunk

Az oldalunk azért indult, hogy megosszuk Veletek, hogyan tudunk a kislurkók mellett is teljesértékű barátok feleségek és elsősorban Nők lenni.

Kiemelt Partnereink

 
 

Legfrissebb kommentek

Közelgő események