Mégis kinek a gyereke?

A gyereknevelés, várandósság, sőt még a babavárásról szóló puszta gondolat is olyan témakör, ami hemzseg a közhelyektől. Nem akarom és nem is tudom kikerülni őket, de kb. olyan, mint a foci: mindenki ért hozzá (kivéve aki csinálja) – hogy csak a legnagyobb klasszikust említsem.

Komolyra fordítva a szót, a saját valós problémáink megoldása és megélése mellett a legnagyobb terhet szerintem mindenkinek a különböző, néha egymásnak ellentmondó tanács-rengeteg jelenti. Még ha nem is munkál bennünk a megfelelési kényszer, nem telhet el úgy egy nap, hogy valaki ne sztorizna arról, ő hogy csinálta régen, esetleg hogyan csinálná ha lenne, vagy tenne fel egy ártatlannak tűnő kérdést, például “biztos elég ez a ruha ebben az időben? “, ami porig rombolja a magabiztosságunkat. Vannak azonban olyan személyek, akiktől szívesen vesszük az útmutatást.

Mióta megszületett a kisbabám az élet számos kihívása közül az egyik legmeghatározóbb, hogy egyszerre kell lennem anyának, és valaki lányának, gyerekének. Miért nehéz ez? Mert pontosan ez a két én váltja egymást napról napra bennem: az elesett kislányé, akinek az anyukája visz egy tál forró levest, és az anyatigrisé, aki kiakad, ha azt kérdezik tőle, “nem kéne tisztába tenni ezt a gyereket? “.  Ez most úgy hangzik, mintha az én legnagyobb kritikusom a saját anyukám lenne, pedig ez nem igaz. Az én anyukám a világon a legtoleránsabb, legönfeláldozóbb és legszolgálatkészebb anyuka a világon. Könnyű vele kijönni, könnyű őt szeretni. A bibi talán ott van, hogy én nem ilyen vagyok, sokkal inkább az apai vérvonal dominál bennem, a szenvedélyes, hirtelen és gyorsan váltakozó érzelmek vonala.  Amúgy is általában tombolnak bennem a hormonok, hol a szülés előtti, hol a szülés utáni, hol a ciklus visszaállása miatti állapot miatt. A hisztire mindig van mentség.

Sokszor jut eszembe, amikor a lányom 1-1 komolyabb fejlődési szakaszba lép, hogy velünk vajon hogy volt. Én mennyire viseltem jól a fogzást? Hát azt, ha idegenek felvettek? Szívesen ettem a pépeket? Elaludtam egyedül? Könnyű volt velem, vagy nehéz? Néha-néha határozott kérdéseket szegezek anyukámnak, aki az esetek többségében semmi konkrétummal nem szolgál. Olyan, mintha részleges amnézia gyötörné, és a macerás részek kitörlődtek volna a memóriájából. Nekem, aki éppen benne vagyok, sokszor idegesítőek ezek a kitérő válaszok, hogy-hogy nem emlékszik, nem volt az olyan régen?!

És hogy miért zavar ez? Erre is most jöttem rá. Mert hiába vagyok még lélekben valahol kislány, most már enyém a kizárólagos felelősség a saját gyerekemért. Ezeket a szitukat nem oldhatja meg helyettem más, bármennyire is csillagos ötösre vizsgázott szülőségből annak idején. Persze fantasztikus a tudat, hogy van mögöttem támogatás, de most én vagyok a ringben, nekem kell nyerni. Anya csak egy van, recept viszont nincs.

Pedig hányszor éreztem magam csődtömegnek, amikor nem tudtam napközben normálisan letenni a lányom aludni. Sokáig küzdöttem ez ellen, mígnem rájöttem, hogy ha ő csak babakocsiban alszik, akkor babakocsiban alszik. Alhat felőlem más gyereke órákat napközben tök egyedül, ha neki eleve kevesebb az igénye, és ehhez szokott hozzá. Vagy amikor három hónappal a hozzátáplálás megkezdése után még mindig nem ette meg az ebédet. Olyankor idegesen faggattam anyut, hogy ez mégis nálunk hogy volt? Ő pedig egyáltalán nem akarta megmondani a frankót, inkább türelemre intett.

thumb_IMG_3750_1024

Pont ez a fantasztikus benne, hogy hosszú hónapokig, miután  megszületett Luca, hagyta, hogy kibontakozhasson anyai mivoltom. Sosem tolakodott oda, hogy majd ő megmondja, mert két gyereket felnevelt. A gyerek 3-4 hónapos koráig nem is igényeltem a pesztrálást, aztán ahogy nekem is egyre több teendőm lett, ő is egyre gyakoribb dadus volt.

Ugyanakkor most, hogy már lassan 1 éves a lányom, anyu száján is kiszaladnak az unokájáért aggódó kérdések, amikkel rendszerint őrületbe kerget. Tudom-e, hogy az asztal sarka éles, a kő hideg, a macska pedig néha karmol? Szóval értitek, csupa olyan dolgok, amikre eddig is brit tudósok segítségével jöttem rá. Aztán itt van a túlféltés is. Ha a gyerek leitta a nyálkendőjét két csepp vízzel, akkor azonnal át kell öltöztetni, mert meg fog fázni. Ha elkezd rázni egy nem teljesen plüss borítású játékot, akkor az veszélyes, mert fejbe tudja magát verni vele. Ha unalmában a kicsi a fülét gyömöszöli, akkor rögtön gyulladásra gyanakszik. Ahogy én is egyre magabiztosabb vagyok anyuka mivoltomban, úgy húznak fel egyre jobban ezek a kérdések. Hiszen én vagyok a gyerekkel napi 24 órában, és valahogy egész jól ellavírozunk a lakásban, akkor is, ha az a nagyinak néha aknamezőnek tűnik. Persze nyilván előfordult már olyan, hogy a sok-sok felesleges intelem mellett valamiben neki volt igaza, ad abszurdum tényleg alul öltöztettem a gyereket. Megesik ez is. De bármennyire is furcsán hangzik, ugyanúgy jogom van elrontani és hibázni néha-néha, mint kijavítani.

A legfontosabb, amit most mind a kettőnknek, nekem is és anyunak is meg kell tanulnia: a gyerekben bízni. Bízni abban, hogy elbír a saját korosztályára neheződő nyomással, a kezdődő játszóterezéssel, a darabos étel evésével, a totyogással, majd rohanással, és idővel az első olyan éjszakával, amit nélkülem tölt el a nagyinál. Bízni kell benne, bíznunk kell egymásban. És ha van valami, az anyaságban ami még szuper, az ez a szövetség, ami nagymama és édesanya között kialakul az unoka körül. Hiszen, ahogy én is először vagyok anya, ő először nagymama, nem szégyellünk tanulni egymástól.

202155_210124628998200_5414954_o

Ezúton üzenem neked drága anyukám, hogy csodálatos látni téged nagymama szerepben. Ahogy mindig felragyog az arcod, ha belépsz az ajtónkon, ahogy nem fáradsz el sosem abban a fránya három emeletben. Ahogy hosszú órákat játszol és mászol, pedig itt fáj, ott fáj. Ahogy otthon, az ágyadban is azon gondolkozol, mivel segíthetsz, mit hozol, mivel lepsz meg. Ahogy készülsz, ha átmegyünk hozzátok. Ahogy tervezed a nyarat, amikor majd napokat csak a strandon lebzselünk együtt, hárman.

Nagyon boldog anyák napját kívánok magunknak, és minden édesanyának, minden nagymamának, mert egy dologban mindenki egyetért: sosem lehet eléggé szeretni.

Szerzőről.

Tímár Gregorits Nóra
Szerzőnek 9 cikke van
Tudj meg többet Tímár Gregorits Nóra

Tímár-Gregorits Nóra vagyok, 2015 májusa óta anyuka. Az aktuális státuszom tehát ez, de voltam már elég sok minden. (Mondjuk ennyire multifunkciós, nonstop készenlétben levő biorobot biztos nem ). Korábban szerkesztő-riporterként dolgoztam egy kereskedelmi tévénél, ott ismertem meg a férjemet is. Mi már egészen korán megtaláltuk egymást, én viszont sokáig kerestem az igazi helyem a tévében. Mivel nem lett meg, 3,5 izgalmas év után úgy döntöttem, váltani szeretnék. Szabadúszóként dolgoztam színházaknak, művészeti társaságoknak, közben pedig elvégeztem a cukrász szakmát is, ami régi hobbim volt. A következő évben összekötöttem a két dolgot, és gasztronómiai rovatot szerkesztettem egy online magazinnak, majd főállású cukrászként is dolgoztam. Közben pedig bekopogtatott hozzánk Luca Még a hasamban volt, amikor elkezdtem neki blogot írni, így ez a terep nem ismeretlen számomra. Az anyaság nekem olyan, mint egy kellemes kis hullámvasút, nagyon sok rejtett értékemet, képességemet hozta felszínre, de sajnos sok esetben arra ébreszt rá, mennyire esendő vagyok. A lélekbúvárság sem áll távol tőlem, már anyukaként iratkoztam be a pszichológia szakra, amit minden bizonnyal addigra tudok befejezni, mire az én gyerekeim is lediplomáznak, de nem adom fel.

Szólj hozzá

Rólunk

Az oldalunk azért indult, hogy megosszuk Veletek, hogyan tudunk a kislurkók mellett is teljesértékű barátok feleségek és elsősorban Nők lenni.

Közelgő események