Test-ápoló

Ha elutazunk valahova, nekem mindig a legnehezebb a pipere cuccok összekészítése. Persze a ruhák kiválasztása után… Nézem a praktikumot, mennyi időre megyünk, mi az amit minden nap használok. Mindig meg tudok lepődni mekkora kupacot képeznek a “csak legszükségesebb” kencék. Kislány korom óta használok kézkrémet, arckrémet, testápolót, stb stb. Ezek nélkül valahogy diszkomfortom van . Döbbenet, hogy mennyi időm elment a testem rutinszerű külső ápolásával, miközben a lényeggel nem foglalkoztam.image

2006 húsvét. Tíz éve annak, hogy akkor 17,5 éves tinédzserként nem haltam bele az anorexiába, és csodával határos módon kaptam egy második lehetőséget…

Amit most leírok, nekem is sok sebet tép fel, mégis újra és újra előveszem a témát, mert nagyon fontosnak tartom, hogy mindenki elkezdje, ha még nem tette a tudatos kapcsolat kialakítását a saját testével. Nekem az évforduló, és az, hogy ezen a felületen ebben a témában születik meg az első bejegyzésem, ugyanannyira sorsszerű, mint maga az egész történet.

Tudom, hogy baromi sablonos és unalmas állandóan azt hallgatni, hogy ép testben ép lélek, és hasonló közhelyek. Ami ebből talán újdonság lehet, legalábbis nekem az volt, hogy mennyire fel kell nőni ahhoz, hogy az embernek legyen bármiféle testtudata. Azt nem adják ingyen, nem jön magától, mégis baromi fontos. Én egy 183 centis, langaléta, mondhatni modell alkatú lány voltam mindig, Angelina Jolie-s ajkakkal. Már 12 évesen ugyanúgy néztem ki, mint 18, ennek megfelelően eléggé felnőttnek is gondoltam magam. Menő gimibe jártam, éltanuló voltam, ezer meg ezer különórával, és egy gyermekkori szerelemmel az oldalamon. Eddig elég jól hangzik a dolog, de mégsem volt minden fenékig tejfel. A magasságom miatt mindig kilógtam, és kb öt évvel néztem ki többnek, mint a kortársaim. A pubertás minden ínyencsége megtalált, konkrétan annyira volt pattanásos és gyulladt az arcbőröm, hogy évekig a hajammal takartam el az arcomat, amitől pont úgy néztem ki, mint a Kör című filmből a lány. Kicsivel később megkaptam az acélmosolyt is, szóval kb. annyira éreztem magam komfortosan a bőrömben, mintha bili lett volna a fejemen. Ez már bőven elég volt nekem ahhoz, hogy ahelyett, hogy szembe nézzek saját magammal, és tudatosítsam azt, hogy ez pusztán átmeneti állapot, amin valamilyen szinten mindenki átesik, inkább hátat fordítottam a tükörnek. Ennyi idő távlatából irtó érdekes belegondolni, hogy tulajdonképpen csak a testemmel nem volt semmi bajom, mégis az lett a célpontom. A folyamatos teljesítési kényszerem és maximalizmusom egy egészségtudatos életmód maszlagba bújtattam, ami egyenlő volt a kevés és egyre kevesebb evéssel. Ezt még az is tetézte, hogy folyton megkaptam a kérdést: miért nem modellkedsz? Sosem gondoltam semmi ilyesmire, de ha már úgyis bele fogtam a külsőm “megreformálásába”, itt volt egy újabb lehetőség, hogy valamilyen (valótlan) elvárásnak megfeleljek. Ekkor 16 éves voltam, 2004 őszén.

Ami ez után következett az egy nagyon lassú, precíz, következetesen előre haladó folyamat volt. Havonta veszítettem a súlyomból pár kilót. Az elején nyilván gyorsabban, aztán kicsit lassabban. Elég korán feltűnt a környezetemnek, hogy valami megváltozott rajtam, de az anorexiát nem véletlenül hívják lassú gyilkosnak, nem leszel rögtön csontsovány. Talán fél évvel később kezdtem el az első aggódó megjegyzéseket megkapni, egy évvel később már csak 50 kg voltam a 183 centihez. Míg a családom minden létező módon próbált jobb belátásra bírni, én rettenetesen élveztem, hogy mindenható voltam. Úgy teljesítettem az iskolában, a sportban, a zongoraórán kimagaslóan, hogy közben szinte pirítóson és almán éltem. Megváltoztam kívül-belül. A legváltozatosabb módon cseleztem ki a közös étkezéseket, sumákoltam el a méredzkedéseket, kerültem ki a kínos kérdéseket. Legbelül pedig tomboltam örömömben, hogy mindent a kezemben tudok tartani. Félre értés ne essék, ez semmivel sem jobb állapot, mintha idült alkoholista, vagy vénás droghasználó valaki. Pszichés betegség, szenvedélybetegség. Doppingol a tudat, hogy tudsz egyre és egyre kevesebbel is működni, táncolsz a szakadék szélén és mégis mindent te irányítasz. Csak azért nem övezi olyan társadalmi megvetés, mint más függőket, mert ez nem valaminek a túlzott halmozásáról, hanem a túlzott megvonásáról szól.image

Minél kisebb lett a testem, annál nagyobb lett az öntudatom. Egy teljesen idegen lélek költözött belém, akinek nem voltak érzései. Nem engedett magához senkit sem közel, és eltaszította azokat, akiket a legjobban szeretett. Ezt csak így lehet csinálni, zsír és cukor nélkül nincs energia érzelmekre. Ahogy írom ezeket a sorokat magam is bele borzongok, mennyire megkeményedtem akkor. Semmi közöm nem volt már a realitáshoz, egy teljesen másik dimenzióban éltem.

2006 tavaszán már csak 37.5 kilót mutatott a mérleg. A hajam hullott, a körmeim letörtek, nehezen tudtam ülni, mert a csontjaim szinte átlukasztották a bőröm. A keringésem annyira lelassult, hogy állandóan zúgott a fülem. Senki nem tudott velem mit kezdeni, a kényszergyógykezelésekről megszöktem, a terápiákon becsuktam a fülem. Aztán az egyik utolsón mégis meghallottam egy mondatot: “legfeljebb 2 hét múlva ez a folyamat már vissza nem fordíthatóvá válik, és bevégzi magát”.

image

Súlyos szavak, amiket rezzenéstelen arccal fogadtam. Csak arra tudok gondolni, hogy maradt még bennem valami emberi, akihez elért ez a pár szó. Pár nappal később éppen húsvét előtti nagyböjt kezdődött. Talán szerda volt. Hazaértem az iskolából, álltam a konyhapult mellett, ahol anyukám egy szendvicset készített magának. Mindig mindenből a legjobb minőséget és a legnagyobb választékot vette, hátha valamit egyszer megkívánok. Ő is már csak kötelességből evett, nem hagyhatta el magát. Sütött a nap, egy fénysugár egyenesen az arcomat világította meg. Ott és akkor ahogy éreztem a bőrömön a meleget, éreztem, hogy élek. Hogy nem valami rejtett dimenzióban, nem a testem börtönében, hanem a jelenben élek. És még élni is akarok. Teljesen természetesen szóltam oda anyukámnak, hogy nekem is kenjen meg egy zsömlét. Ő persze először valami rossz viccnek vette a dolgot, majd amikor látta, hogy komolyan gondolom, elsírta magát. Ez volt a mi legemlékezetesebb húsvétunk.

A teljes gyógyulás persze nem volt ennyire egyszerű, sok bugyrát megjártam még a táplálkozási zavaroknak, mégis kőkemény akarattal le tudtam érettségizni, és még azon az őszön elkezdtem az egyetemet. Képes voltam változtatni, és tiszta lapot nyitni.

Mit akarok ezzel az egésszel mondani? Ha akkor, 16 évesen vettem volna a fáradságot és tükörbe néztem volna, megspórolhattam volna néhány felesleges kört. Sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy ennyire figyelmetlen voltam magammal. Még csak egy emlék-képem sincs a tinédzserkori testemről, nem emlékszem egyáltalán rápillantottam-e teljes valójában. Mióta magam mögött hagytam ezt az egész borzalmat, azóta zuhanyzás előtt mindig a tükör elé lépek. Megkeresem a régi lovas balesetemkor szerzett műtéti heget a karomon, a túl gyors növekedés okozta striáimat a csípőmön, az anyajegyet a hasamon. Tök őszintén mondom, hogy semmit nem cserélnék el ezekből, még akkor sem, ha ez a test, már nem az a test, aki 16 évesen volt, és aki mindezt a szívást megúszhatta volna.image

Jóformán csak olyan lányokat, nőket ismerek, akik nincsenek kibékülve a testükkel. Csukott szemmel haladnak el a tükör előtt, nem szívesen nézegetik magukat. Sikk elégedetlennek lenni. Pedig nem csak tökéletes testtel lehetünk boldogok, nagyon nem.

Tíz évvel a történtek után ez a test szült egy gyermeket. 9 hónapig hordozta, 16 óra vajúdás után világra hozta, és 10 hónapja magából táplálja. És meg kell mondjam, baromi büszke vagyok rá. Akkor, amikor fiatal házasként attól rettegtem, hogy örökre elszúrtam, és az önsanyargatás miatt esetleg nem lehet gyerekem, bevallom, nagyon megijedtem. Akkor, mikor eszembe jut, hogy milyen borzalmakon kellett keresztülmennie az édesanyámnak, miközben látott elfogyni, összeszorul a szívem. Akkor, amikor arra gondolok, mekkora felelősség egy kislány anyukájának lenni, úgy érzem, imagefel van adva a lecke, hogy először és mindenek felett megtanítsam szeretni saját magát. Kívül-belül. Szeretni, elfogadni, észrevenni. Mindenkinek ezt kívánom, aki nőnek született erre a földre…

Gregorits Nóra

Szerzőről.

Tímár Gregorits Nóra
Szerzőnek 9 cikke van
Tudj meg többet Tímár Gregorits Nóra

Tímár-Gregorits Nóra vagyok, 2015 májusa óta anyuka. Az aktuális státuszom tehát ez, de voltam már elég sok minden. (Mondjuk ennyire multifunkciós, nonstop készenlétben levő biorobot biztos nem ). Korábban szerkesztő-riporterként dolgoztam egy kereskedelmi tévénél, ott ismertem meg a férjemet is. Mi már egészen korán megtaláltuk egymást, én viszont sokáig kerestem az igazi helyem a tévében. Mivel nem lett meg, 3,5 izgalmas év után úgy döntöttem, váltani szeretnék. Szabadúszóként dolgoztam színházaknak, művészeti társaságoknak, közben pedig elvégeztem a cukrász szakmát is, ami régi hobbim volt. A következő évben összekötöttem a két dolgot, és gasztronómiai rovatot szerkesztettem egy online magazinnak, majd főállású cukrászként is dolgoztam. Közben pedig bekopogtatott hozzánk Luca Még a hasamban volt, amikor elkezdtem neki blogot írni, így ez a terep nem ismeretlen számomra. Az anyaság nekem olyan, mint egy kellemes kis hullámvasút, nagyon sok rejtett értékemet, képességemet hozta felszínre, de sajnos sok esetben arra ébreszt rá, mennyire esendő vagyok. A lélekbúvárság sem áll távol tőlem, már anyukaként iratkoztam be a pszichológia szakra, amit minden bizonnyal addigra tudok befejezni, mire az én gyerekeim is lediplomáznak, de nem adom fel.

Szólj hozzá

Heti tipp

Igényes és egyedi bababútort szeretnél születendő kisbabád babaszobájába?
A Babbo bababútor közel 600 féle elem kínálatával vár, melyek egyedi méretekben és színekben is rendelhetők.
Tekintsd meg a piacon egyedülálló dönthető fekvőfelületű babaágyainkat is!

Ugrás az oldalra.

Hírlevél

Rólunk

Az oldalunk azért indult, hogy megosszuk Veletek, hogyan tudunk a kislurkók mellett is teljesértékű barátok feleségek és elsősorban Nők lenni.

Legfrissebb bejegyzések

Kiemelt Partnereink

 
 

Legfrissebb kommentek

Közelgő események