Hajnali műszak

Szombat hajnal van. Kint halkan kopog az eső, a szél pedig fáradtan csapkodja a zsalukat. Némán borulok vissza a meleg párnák közé, és egyszerre elfog a nosztalgia. Párnák. Ágy. Takaró. Olyan édesen csengnek ezek a szavak, hogy szinte bűn kimondani. Emlékszem még, amikor a lusta szombatokon kullogtam a reggeli kávé felé, hogy az esti buli után elhagyott agysejteket a helyükre tegyem. Ma már minden más.

Kullogok most is, csak kicsit más irányba. A gőzölgő fekete helyett, egy hat kilós szeretetgombócért, aki hangos nyögdécseléssel jelzi, hogy ha nem adok neki azonnal enni, ő bizony nyomban éhen hal. Na, nem mintha nem két órája evett volna.

Biztos ismerős az érzés, hogy hiába mennél, egyszerűen nem indul el a lábad. Mintha ólomból lenne. Én ilyenkor a szememet inkább ki sem nyitom, hisz ha az órára pillantok – ami hajnali hármat mutat-, menten sokkot kapok, hogy már megint kezdődik minden elölről. Tudom, hogy indulni kell, de otthagyni a puha ágyat a világ legfájóbb dolga. Ilyenkor gyenge kísérletet teszek arra, hogy a balra mellettem szuszogó férfiemberre hagyjam a hajnali műszakot, de ő persze hangos horkantással adja diszkréten a tudtomra, hogy rá bizony ne számítsak. Emlékszem, régen azzal teltek a szombat délelőttök, hogy egy- másfél órán keresztül csacsogtam a barátnőimmel, felidézve az előző este emlékeit. Hogy milyen jól szólt a zene, és látta e, hogy a Tündi a Danival csókolózott, és majd mit fog ehhez szólni a Kristóf. Ma már nem érdekel, hogy ki kivel mit mikor és miért. Persze meghallgatok egy szaftos történetet a még szingli barátnőimtől, de ilyenkor általában boldogan konstatálom, hogy milyen jó, hogy az én gondolataim már valami más körül forognak. Egészen pontosan valaki körül, akinek szüksége van rám. Így nincs mit tenni, menni kell. Etetni, tisztába tenni, visszaadni a cumit. Aztán visszaadni a cumit, és még egyszer felkelni és visszaadni a cumit.

Éjjelem fénypontja, amikor az ágy és én forró ölelésben leszünk újra egymásé. Boldog, ám keserű érzés, hisz tudom, hogy hamar véget ér a románcunk. Milyen ízlésesen hangzana, ha azt írnám, hogy kecses gazella módjára visszaszökellek az ágyamba, és hűsítő csókot lopok drága férjem orcájára, csak kár hogy semmi nem lenne belőle igaz. Mert legtöbbször a kinyúlt hálóingemben zuhanok arccal az ágy felé, és valahol a valóság és az álom közötti fél úton eleresztek egy “Szívem menj már arrébb” decens megjegyzést is. Ilyenkor születnek az agyamban az ilyen bejegyzések, és a gondolat, hogy vajon más is ilyen betegesen vonzódik e az alváshoz, mint én. 🙂

Bárhogy is legyen, valahol a nap közepén új erőre kapok, és ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy a kisfiam széles mosollyal adja a tudtomra, hogy  “kösszanyahogyadszkajátésszeretsz”. A pufók arcú tömör gyönyör egyre édesebb, mi pedig egyre jobban kezdünk összeszokni.

Így döntést hoztam. Régi szerelmemet, az ágyat újra cseréltem. A kisfiamra. És azt hiszem akármennyire is vágyom néha a “hűtlenségre”, nem kell bűnözöm, mert eljön majd az idő, amikor mindketten megférnek egymás mellett. Alvás és gyermek. De addig is Zénó az első. Hajnali evés. Hajnali pelus csere, hajnali cumi visszaadás. Így vagy úgy, így is a világ legjobb cseréjét csináltam…

Szerzőről.

Mádai Vivien
Szerzőnek 71 cikke van
Tudj meg többet Mádai Vivien

25 éves vagyok, tavaly végeztem a Színház és Filmművészeti Egyetem televíziós műsorkészítő szakán. Van egy csodálatos férjem, aki a világ legjobb embere. ( az ő papírja már hivatalos )
Lassan 5 éve dolgozom televízióban mint szerkesztő és műsorvezető. És imádtam/ om.

Szólj hozzá

Rólunk

Az oldalunk azért indult, hogy megosszuk Veletek, hogyan tudunk a kislurkók mellett is teljesértékű barátok feleségek és elsősorban Nők lenni.

Közelgő események