Tápszeres a gyerekem, ide lőjetek!

Két dolgot szögeztem le a várandóságom idején. Az egyik, hogy én biztos természetesen úton szülök, a másik pedig, hogy ha törik, ha szakad az én gyerekem nem kap tápszert. Na, ebből a kettőből tippeljetek hány teljesült…

Amikor Zénó megszületett, pár órával később már oda is hozták, mondván tessék anyuka, itt a kisfia, lehet szoptatni. Én persze totál kimerült állapotomban azt sem tudtam, mit is kell igazán csinálni, hiába volt a segítségemre szinte mindenki. De hát, ha szoptatni kell, szoptatok, gondoltam én. Nem aggódtam, volt is előtejem, és olvastam is valahol, hogy a kisbabák raktároznak maguknak kellő tápanyagot a kinti első napokra. Így haza is indultunk a kórházi horror után, és vártam a csodát, amit kismama körökben csak úgy hívnak tejbelövellés. Persze ekkor már sebes cicikkel, hisz Zénónak nem mondhattam, hogy – Bocsi kisfiam, anyukád császáros volt, kell még pár nap, mielőtt tálalom a vacsit.

Na, ha valaki látott már sebes mellett, ne adj Isten érezte is milyen úgy a létezés, annak nem kell részleteznem azt a fajta fájdalmat. Akinek pedig még nem volt ehhez szerencséje az most nézzen az égre és sürgősen mondjon el egy hálaadó imát.

Mi így indultunk neki az egész szoptatás procedúrának. Közben a férjem rekesz szám hordta haza az alkoholmentes sört, és a homeopátiás bogyókat is úgy kapkodtam be, mint a cukrot.  De megérte. A várva várt csoda megérkezett 10 ml friss ropogós anyatej formájában. Heuréka! Gondoltam. Most már sínen vagyunk, a kisfiam nem fog éhen halni. Az örömöm azonban hamar tova szállt, ugyanis kedden jöttünk haza a kórházból, de péntekre olyan rosszul lettem, hogy indulhattam is vissza, mert elájultam. Toporogva álltunk éjjel az épület halljában, karunkon egy öt napos gyerekkel és fogalmunk nem volt, most mi lesz. Félre ne értsétek nem panaszkodásból osztom meg ezt veletek, hiszen tudjátok, hogy egyszer már leírtam a szülésem mizériáját, de a történet végkimeneteléhez nem elhanyagolható információ.

Röviden a lényeg. Újabb műtét, újabb 4 napos kórházi kezelés, megspékelve jókora antibiotikum adaggal. Zénó persze végig velem, abban a kis üveg kocsiban, amiben a születésénél is heverészett. A többi újszülötthöz képest ő már nagyfiúnak számított, így ritkaság számban ment, de mégsem vihette haza férjem, hiszen mint tudott volna kezdeni vele. Szegénykém emlékszem, annyira kétségbe volt esve, hogy ott marad egy öt napos picivel, hogy teljesen lesápadt, amikor a karjába adták. Egy szó, mint száz, antibiotikum kezelés, egyenlő zéró szoptatás. De mit kapjon a gyerek enni? Tápszert? Na, azt aztán nem… Megmondtam! Az én kisbabám nem eszik tápszert. Tiltakoztam és forrongtam a dühtől, hogy egy komplett újszülött osztályt el tudtam volna látni annyi tejem volt, és a kisfiamat mégsem etethettem meg. Maradt a B verzió. Zénó persze imádta, és nem csak azért mert a cumisüvegből csak úgy dőlt a lé, de az íze is látszólag sokkal édesebb és finomabb volt. Nem voltam a toppon egészségileg, így már nem volt kedvem vitázni senkivel, aki azt mondta ne aggódjak ez csak pár nap, ettől még ugyanúgy megy majd minden, mint az elején. Hát nem úgy ment.

Hazaérkezésünk után, amikor már nagyjából jobban voltam, neki is láttam a ” minden úgy lesz, mint az elején” tézis felállításának. Én akartam, Zénó kevésbé. Konkrétan akkorát sikított, amikor mellre tettük, mint egy kislány, akinek tépik a haját. Na így ment ezt napokig! Cici. Ordítás. Zénó éhes. Akkor kapjon tápszert. Anya sír. Zénó boldog. Nem baj, én aztán nem adom fel. Az kizárt. De mi a baj? Mit csinálok rosszul? Megfelelő ételeket eszem, a legjobb szoptatási tanácsadóktól kértem segítséget, türelmes vagyok, iszom a sört. Mégis anya helyett, egy nyamvadt szilikon cumi lett a nyerő, benne a pótolhatatlan elixírrel. Bevallom nektek, ekkor már utáltam szoptatni. Állandó procedúra, eszik, nem eszik. Sír nem sír. Legyen, tápszer ne legyen tápszer. Elegem volt…

Egy utolsó kísérletbe azért még belefogtam, lesz, ami lesz alapon. Cumisüvegbe raktam anyatejet, és biztosítéknak bekevertem egy üveg tápszert is. E két fegyverrel indultam neki a Nagy Tesztnek, aminek az eredménye elkeserítő volt. Az anyatejnél masszív ordítás, a tápszernél édesded cumizás. Na, azt hiszem, valahol ezen a ponton adtam fel végleg… A gyereknek ennie kell, és ha nincs más egyen tápszert. Szépen lassan elkezdtem magam szoktatni a gondolathoz, hogy Zénó bizony a tápos babák sorát erősíti, de nincs ezzel semmi baj!

 

Tudom, hogy most sokan azt gondoljátok, az anyatej létfontosságú és milyen anya az ilyen. De esküszöm, hogy minden létező dolgot próbáltam. Már nem akarok és nincs is erőm találgatni, hogy mit csináltam rosszul. Nekem fájt a legjobban, hogy bár minden adott, mégsem “kellek” a gyereknek. Lehet az én hibám, biztos a negatív energiám hatott az egészre, hogy a végén már tényleg nyűg volt minden. Most már persze visszasírom, hisz éjjel „csoda elixírt” keverni félálomban, nem a legjobb dolog. És azzal is tisztában vagyok, hogy a tápszer nem pótolja azt, ami az anyatejben van. De elfogadtam, hogy ez a helyzet. Nem a testemből táplálom ez tény, de ettől még ugyanúgy szeretem, ugyanúgy kötődöm hozzá, és bár rabja a cumisüvegnek, azért neki is mindig Anya marad az első.

Nekem pedig Ő.

Szerzőről.

Mádai Vivien
Szerzőnek 69 cikke van
Tudj meg többet Mádai Vivien

25 éves vagyok, tavaly végeztem a Színház és Filmművészeti Egyetem televíziós műsorkészítő szakán. Van egy csodálatos férjem, aki a világ legjobb embere. ( az ő papírja már hivatalos )
Lassan 5 éve dolgozom televízióban mint szerkesztő és műsorvezető. És imádtam/ om.

Szólj hozzá

Rólunk

Az oldalunk azért indult, hogy megosszuk Veletek, hogyan tudunk a kislurkók mellett is teljesértékű barátok feleségek és elsősorban Nők lenni.

Közelgő események